Csobánci levelek

Esik a hó, már-már annyi, amelyre évek óta nem emlékezünk, mert hisz itt a globális felmelegedés. Az idei tél erre rácáfol, már második hónapja minden héten annyi hó lepi el az utcákat, mint máskor egész télen. Más kérdés, hogy ilyen nagyvárosban, mint Budapest is, ez a dolognak csak rosszabbik arcát mutatja, el nem takarított hóhalmokat, parkolási nehézségeket, cipőpusztító sós tócsákat, jeges járdákat. Mirk Pista bácsi, öreg budakalászi barátom, aki hosszú életében minden volt, az ország legfiatalabb vendéglős mesterétől, kommunizmus alatti börtönlakóig, deklasszált értelmiségieket, kizárt egyháziakat ingyen ebéddel ellátó pincértől a katolikus iskolák visszaállításának kezdeményezőjéig, mondta volt nekem: - Béla, a hó csak gyereknek és gazdag embernek való. Mit mondjak, ahogy öregszem, egyre inkább látom szavai igazságát, s mivel sem gyerek, sem gazdag ember nem vagyok, inkább morcosan nézek a havazásra.

Ugyanakkor senki sincs nálam, aki jobban örülne annak, hogy nem Floridában, nem az Egyenlítő mentén, vagy Indiában lakom, ahol nem ismerik a négy évszak szépségét, mert a régi magyar mondás szerint: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, vagyis semmit sem adnak ingyen, ahhoz, hogy a tavasz öröme a mienk legyen, előtte kell a tél zord hidege, hava, jege. - Ej most puszta ám igazán a puszta - sóhajta fel Sándorunk anno, s versének igazságát csak akkor értettem meg, amikor magam is barátaimmal gyalog zarándokolva Máriapócsra, végigkutyagoltam a Hortobágyot januárban, februárban. Amikor a fehér hómező addig tartott, ameddig a szem ellátott, és opálos fény matatott a róna felett, fagyott hórögök a befagyott csatornák partján, egy-egy megfagyott róka, széttépett őz. Éreztem a tél keménységét, mint ahogy előttem már sokan, beleértve Napóleon katonáit, és a 2. magyar hadsereg visszavonuló maradékát. Azt mondják, akik tudják, hogy a fagyhalál talán a legkellemesebb, szép lassan ölel át, édes álomba ringat, mélybe húz, ahonnan nincs többé ébredés. Nem fáj, nem sietős, nem bánt.

"Most tél van és csend és hó és halál" - írta a legnagyobb magyar költő, talán nem a legjobb, de bizton a legnagyobb és mondata igaz aktuálisan, nem csak az időjárás jelentés szerint. Vörösmarty Mihály nagysága nem azért vitathatatlan, mert egykor ő ült a magyar szellem fejedelmeként a Csiga vendéglő emeleti asztalánál és saját maga sodorta szivarjaival kínálta barátait, sőt magát a szivar szót is ő találta fel, hanem mert centrális pont volt. Már a XIX. század negyvenes éveiben elérte, hogy aki e honban írni akart, s aki a nemzet szellemi életében részt kívánt venni, mindenki hozzá mérte magát. Ő volt az etalon. Az akart lenni? Nem, Mihály bátyánk visszahúzódó, halk szavú, mondhatnám félénk férfiú volt, kivált a női nem terén. Plátói szerelmeit dalokba foglalta, mintsem realizálta volna, s így esett, hogy mikor 55 évesen kiterítették a Kerepesi temetőben, három kiskorú árvája maradt, mert későn alapított családot. Előbb más dolga volt, mert előrébb valónak gondolta megírni a Zalán futását, a Csongort és persze előbb megírta minden magyarok imáját, amely úgy kezdődik: - Hazádnak rendületlenül... Éppen ezért, ezért a szóért lett a nemzet szellemi vezetője Vörösmarty, ezért a szóért, mely szóról Arany János egész verset írt, s amely szó jelentését ma már annyira kevesen ismerik, még kevesebben élik meg. Rendületlenül. E szót csak azon emberek mondhatták ki, írhatták le, élhették meg s élhetik ma is, akiknek lelke és szelleme egy kőből van faragva, mert ha valami hiányzott ebben az országban nem csak negyven évig, de az elmúlt húsz esztendőben is, hát ez volt az, a rendületlenség.

Mit tettünk a negyvenes évek második felétől, amikor a kommunista párt felszalámizta politikai ellenfeleit. Mit tettek a kriptokommunisták és a nyilvános sztálinisták, rákosisták? Mit tettek, akik teleírták az egykori pártlap, a Szabad Nép oldalait, uszítottak, denunciáltak, B-listáztak; egy nemzetet, annak legjobbbjait ültették a vádlottak valódi és virtuális padjára. Imperialistáztak, Láncos kutyáztak, padlást söpörtek képletesen és valósan, feketevágás miatt rendőrért kiáltottak, szerzeteseket zavartak szét, egyháziakat akasztottak és börtönbe zártak, vagy békepapokká kényszerítettek. S a nemzet előbb csak tűrt, elerőtlenedett, szenvedett, majd 1956-ban az asztalra csapott, 12 napra visszaszerezte régi, méltó nagy hírét, hogy aztán mindenestül hulljon bele a történelem vizes árkába, s majdnem igaza lett a költőnek, aki a nemzethalált vizionálta száz évnél is előbb. S voltunk-e rendületlenek, amikor a kádári önkény az oszd meg és uralkodj régi metódusát vette elő, voltunk-e rendületlenek, amikor 800.000 MSZMP tag forgolódott a húsos koncok környékén, és mi volt a húsos konc? Trabant kiutalás, nadrágszíj telek, s persze előrelépés, külföldi utazás, egyetemi tanárság, könyv-, film- és színházi bemutató, püspöki stallum. Kis kiegyezések, mert élni kellett. Mert élni kellett? Arany János írta 1860-ban:
"Hallottad a szót 'rendületlenül'? / Ábránd, hiúság, múló kegy, javak - / Lenn a sikamló tér, nyomás felül, / Vész és gyalázat el ne rántsanak. / Oh értsd meg a szót: árban és apályon / - Szirt a habok közt - hűséged megálljon!"

S voltunk-e rendületlenek az elmúlt húsz esztendőben, amikor már sokkal könnyebb lett volna azzá lenni. Voltak-e tiszta eszméink, amelyekhez ragaszkodtunk, vagy csak forgattuk a köpönyeget, hogy mindig az a színe legyen felül, amelyik épp jól megy a regnáló hatalom színéhez. Odaálltunk-e azok mellé, akikben hittünk, s voltak-e ilyenek, s ha voltak, segítettük-e őket? Erkölcs, hit, nemzet, vezettek-e minket e fogalmak, vagy csak a profit, a csúszópénz és a hatalom főneveit ismertük. Választottunk-e olyanokat, akik nemzetben, népben, erkölcsben gondolkoztak vagy ilyenek nem is voltak, s ha nem voltak, az is a mi hibánk, mert olyanokat engedtünk az ország élére, akiknek manipulációját észre sem vettük, mert jó volt hagyni becsapatni magunkat! Láttuk, miként alakultak át lánglelkűnek vélt hősök piti kalandorokká, morális tisztaságban mutatkozók korrupt megélhetési politikusokká, miként fosztották ki a közös kamrát, akik már akkor a spájzban lakmároztak, amikor még azt hittük, most kezdődik a befőttek privatizálása. S most csodálkozunk, ha itt tartunk, mert nem ismertük a szót: Rendületlenül.

De mégis. Voltak mai Vörösmarty Mihályok, akik ellenálltak a mindenkori szirének énekének, akiknek lelke egy tömbből volt faragva, hogy csak egyet mondjak. Úgy hívták dr. Balogh István. Tábori lelkészként került a frontra, még annyi idős sem volt, mint Petőfi Segesvárnál. Tizenegy évet húzott le a Gulágon, s bár az ötvenes évek elején hazaengedték volna, azt mondta: a pap addig nem mehet haza, amíg ellátatlan hívei maradnak itt, és ő is maradt. S amikor a rabtartók koporsó nélkül akarták a halottakat földbe temetni, éhségsztrájkot szervezett. Éhségsztrájkot a mínusz 40 fokban, épeszű ember ilyet nem tesz, csak az, akinek szíve rendületlenül a helyén van. És a fogvatartók engedtek, a kamcsatkai télben a halottakat fahasábokként rakták fagyottan egymásra, s amikor eljött a kéthónapos nyár és ásni lehetett a földet Balogh István két hónapon át minden nap temetett, és minden halott koporsóban, egyéni temetéssel került az anyaföldbe. Minden vasárnap felváltva, de nyolc-tíz nyelven mondott prédikációt a foglyoknak. S amikor 1956-ban hazatért, az Állami Egyházügyi Hivatal vette kezelésbe, de Balogh Istvánon nem találtak fogást. Nem fogadott el semmi kompromisszumot, elment az ország végébe, Göncre s lett jótevője kollegáknak, fiataloknak, öregeknek, ismerősöknek és ismeretleneknek. Külföldi segélyszervezetekkel vette fel a kapcsolatot, már az internet előtt olyan hálózata volt, amelyben ha kellett orvost, ha kellett ügyvédet, ha kellett mérnököt találtál, ha kellett egy rúd szalámi érkezett, vagy útiköltség, netán nyelvtanulásra várt egy ferences Angliában, vagy éppen Balczó Bandi jött el Göncre és mesélt arról, milyen, ha az ember rendületlen. Mert ő is tudta, amit Pista bácsi, aki ott szolgált abban a több száz éves plébánia-lakban, ahol egykor Károli Gáspár fordította a bibliát magyarra. Egyszer még Karol Wojtyla, a krakkói érsek is betért hozzá, Kabáról jövet, ahol lengyelek építették a cukorgyárat, mert fogyóban volt a benzin a Polski Fiatból. Benzint is kapott Pista bácsitól és egy kevés energiát is, talán épp annyit, amennyi benzin kellett a hazatéréséhez és amennyi energia a pápaságához!

"Hallottad a szót 'rendületlenül'? S halld a szót: Balogh István. Ha azt hallod sokan voltak az elbukottak, gondolj arra: Balogh István. Nem fogja az egyház sohasem boldoggá avatni, mert nem lett nyilvános vértanú, se fehér, se piros, ő nem rendalapító, nem történtek vele csodák, mert ő maga volt a csoda és mindenki, aki kapcsolatba került vele érezte, hogy rendkívüli emberrel hozta össze jó sorsa. Nevét nem veszi fel cserkészcsapat, még Göncön se kap, se utcát, se teret, mert amit ő tett az nem kapott sajtót, hírverést, hisz abban az időben erről beszélni sem volt szabad. És ma? Ma már szabad. S beszélünk róla? Hány millió dollárt spóroltunk volna meg, ha nem percemberekre bíztuk volna az országot még akkor is, ha már megtehettük volna. Hány millió dollárral lenne kevesebb adósságunk s hány milliárd forinttal nagyobb a GDP-nk? És a humán GDP? Azt méri-e valaki? Méri-e valaki, hány Balogh István nő majd fel e honban, mert hisz ez lenne a lényeg, s hány gyerek ismeri meg a szót: - Rendületlenül.

Mert e szó nélkül semmire se megyünk, hisz minden itt kezdődik. Mert e szó nélkül nincs Magyarország. S ez nem az önmaga mellét veregető, le-fel vonulgató, féligazságokat kurjantó, jó kérdésekre rossz választ adó hepciáskodók szava, s persze nem is a megalkuvók, a sunyi haszonlesők igéje. Ha egyszer végre ez az ország rájönne, hogy elég a labancokból, de elég a kuruckodókból is, hogy a hazát nem csak eladni nem szabad, de agyonszeretni sem, mert mindkettő tönkre teszi. S csak azok járnak helyes úton, akik ismerik e szó igaz jelentését: rendületlenül. Akik képesek a ló hátán ülni, s nem esni át sem egyik, sem másik oldalára. Akik Batthyány Lajosok, Deák Ferencek és Antall Józsefek. És akik Balogh Istvánok.

Mert egy nemzet életében ez a legfontosabb szó, s most választások előtt hét héttel véssük elménkbe: Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar!

És ennyi elég is.