Csobánci levelek

Az év második napján érkeztem Csobáncra, a hegy a sötétedő estében csendben hallgatott. Csak Maci, a hegy kutyája várt farokcsóválva, de kisvártatva megjelentek a hegyimacskák is. Igaz már csak ketten, az eltelt három hetet egyikük nem élte túl s ahogy elnézem a jámborabbikat, aki elől minden falatot elmar a társa, a természetes kiválasztódás folytán ő lesz a következő. Gyorsan megpucolom a még Pesten vett pontyot és háromnegyed óra múlva már kész is a bajai halászlé. Egyedül enni nem a legjobb dolog, de a gerincet, fejcsontokat, szálkákat megkapják a macsekok, másnap látom a fehérnek paprikás már a pofaszőre, és a bajsza.

Reggelre beköszönt a tél, mire felébredek hófehér a táj és lassú pelyhekben hull a hó. Még beszaladok Tapolcára, mert tudom, ha Csobáncon esni kezd a hó, akkor napokig nem lehet lemenni a hegyről. És így is lesz. Egész nap esik, sőt másnap is, szerdára már 25 centis a hó, vastagon belep mindent, a bazaltköveket a teraszon, a szőlő kitámasztó oszlopait, a lépcsőket és a nádfedelet is. Csend van, csak a hó puha esése hallatszik, mert bár hihetetlen, de most érzem a csöndben, hogy a hóesésnek is van zaja. Felmegyek a malomkő asztalhoz, lesöpröm a havat az akácfa padról, leülök és nézem a havas tájat. Havazásban még szebb a táj, a százszor ismert kép mint a filmeken, hópelyhek mögé rejtve. A téli Csobánc arca nem kevésbé szép, mint a nyárié, csak más. Csütörtök reggel felébredve az ablakon át látom, hogy a pince előtt három őz sétál, meg-megállva, lassan mélázva. Gyönyörűek ahogy lassan lépdelnek a hóban, gyanútlanul. Odakinn a hóesés, idebenn a harmónia.

Két hét itthoni munka után tegnap újra lejöttünk, most már a barátokkal együtt, mert szent Vince napját ünnepeljük. Vince, a zaragozai levita vértanúságot szenvedett Diocletiánus idején, Kr. után 304-ben. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy ma is, majd mindenhol, sok helyen egyházi berkekben is még mindig időszámításunk előtt és időszámításunk szerintet írunk és mondunk, amely a kommunista rezsim, Krisztust mellőzni akaró nyelvújításának köszönhette létét. Mindenhol a világon Kr. előtt és Kr. után, before Christ és after Christ mondják, de nálunk valamelyest érthetetlen okból, húsz évvel a rendszerváltozás után még mindig i.e. és i.sz-t használunk. Miért? Kényelemből, lustaságból? Nem, azt hiszem azért, mert belénk ivódott, mi még mindig a Kádár-kor emberei vagyunk,s húsz év nem volt elég ennek a törléséhez. Egyszóval Kr. után 304-ben kínozták halálra a római katonák püspökével együtt Vincét, aki talán neve miatt lett borvédőszent, hisz Vin-cent franciául, latinul százszoros bort jelent, s lett Vince sok szép hagyomány jelképe és szószólója.

Mohácson és Baranyában disznógömböcbe töltött kulent vagy szajmókát vittek magukkal a szőlőbe, hogy olyan nagy szőlőszemek nőjenek az évben, Dávodon, apám szülőfalujában ősszel, a szőlő betakarásakor borosüveget rejtettek el a földbe és Vince napon megkeresték, kiásták és megitták. Vincekor a szőlő négy sarkát szentelt borral szokás meglocsolni és imádkozni a jó termésért. Régi népi mondás, "Ha csorog Vince, tele lesz a pince" Vagyis, ha olvad január 22-én, jó lesz a termés.

Évek óta, amióta megvan csobánci szőlőm barátaim - aki éppen ráér - lejönnek és együtt üljük meg Vincét. Ilyenkor nem csak a régi és mai híres Vincéket emlegetjük, Vincent van Gogh-ot, Vörös Vincét a parlament egykori alelnökét, Gergely Vince mádi borász barátomat, de mi is körbejárjuk a szőlőt. Tegnap is így volt, Szabó úr, a vincellérem (nomen est omen) kezébe vette Szent Lecsó szobrát - akiről majd egyszer mesélek - és a csapat felsétált a szőlő felső sarkába, ahol előbb felolvastam egy részt Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumából, majd a magunkkal hozott palackokból meglocsoltuk a szőlő sarkát. Átmentünk a másik sarokba, ott újra megismételtük a szertartást, felakasztottuk a gömböcöt a szőlőkaróra, és azt is meglocsoltuk. Szép csendes szombat délelőtt volt, tiszta idő, ahogy lefelé sétáltunk a két alsó sarok locsolásához vincellérem vágott 4-5 Vince-ágat, amit vizesvázába teszünk és figyeljük, mennyire hajt ki, megpróbálván kitalálni, milyen lesz az idei termés. Visszatérve a házba, előkerült a tavalyi törköly, az almapálinka és a csapat leült falatozni. Átfáztunk, hát jól esett az étel és a borocska, Vince szelleme lengte be a szobát.

Mit ígér Vince, miért csináljuk minden évben ezt a szertartást és miért csinálták őseink, nagyapám, dédapám, ükapám és minden szőlősgazda itt Magyarországon és szerte Európában? Miért ez a tradíció? Mert azt szeretnénk, ha az idén is jó lenne a termés, ha idén is megóvná az Úr a szőlőt a jégesőtől, a betegségektől, és szép lenne a szüret. Igaz ez a szőlőn kívüli egész világunkra is. Locsolom a szőlő négy sarkát a tavalyi rizlinggel és várom az Úr segítségét! Nemde ezt kell tennünk országos méretekben is?

Milyen lesz az idei termés Magyarországon? Választás előtt állunk, új vincellérek jönnek, új művelési eszközök, új metszési módok, új permetek, új trágyázások. Ránk fér a jó termés? Soha ennyire nem fért ránk. Már négy éve is azt hittük új vincellérek jönnek, de a szőlőhegyiek mást választottak, s ma már az is látja, aki ezt választotta, hogy tévedett. Most újra döntenünk kell, mire eljön a szőlő virágzása, más lesz a vincellér. Metszeni még előtte fogunk, márciusban, amint kicsit enged a fagy. A metszés dönti el tulajdonképpen mekkorára tervezzük a termést. Metszthetek rövidre, hosszúra, egy szemre, kettőre, háromra. Vigyázni kell, mert ha túl sok szemet hagyok túlterhelem a szőlőt, nagy lehet a termés, de rossz a minőség, ha rövidre metszek, lehet jó minőség, de kevés. Mint mindenben, ebben is az arany középútat kell választani.

Jönnek az új vincellérek, akik nem is újak, hisz korábban négy évig művelték már ezt a szőlőt. Ismerjük erényeiket, hibáikat és persze azokat is, akik nyolc éve művelik a szőlőnket s látjuk mivé lett ez a szőlőhegy. Termése lepusztítva, tőkéi kizsigerelve, trágyát nem kaptak csak a termést szedték le, az oltványok tönkremenve, a szőlőskert végveszélyben.

Metafora? Parabola? De hisz senki többet nem használta példabeszédeiben a szőlőt, mint az Emberfia. A szőlőtő és a szőlővessző, a szőlőmívesek és az ő fizetségük, a rabló szőlőbérlők, akik még a szőlő urának fiát sem kímélték. Az új bor és a régi tömlők, folytassam? Múlt héten hallottuk a Kánai menyegzőt, a fiatal Messiás első csodáját. Ezt János írta meg egyedül, mert ő ott volt. A csodát, amikor Jézus bort - és milyent - varázsolt a vízből (ezt azóta sokak próbálták, sikertelenül). Mert nem véletlenül volt Jézus első csodája a víz borrá változtatása, hisz ez vezette be azt a tanítást, amelynek a végén majd az Utolsó vacsorán, a bor újabb átváltozáson megy át, Krisztus vérévé válik. Vízből, bor, borból vér.

Szentség ez, sacrum, misztérium s minden szőlősgazda ezt a misztériumot metszi, kötözi, permetezi és szüreteli minden esztendőben. Mert minden gazda a szőlőhegyen Krisztus vérét termeli. Nem káposztát, amelyben Frankhonban a gyermekek születnek, nem almát, bármilyen jó pálinka lészen is belőle, de csodát, szőlőt s a belőle kiforró bort.

Azt mondja egy apokrif, hogy a kánai csoda nem ért véget a víz borrá változtatásával. Aki ivott belőle megifjodott, öreg embereknek kinőttek a fogaik, csúnya lányok megszépültek, a bor, a krisztusi bor életté vált. Ihatunk ma csodás gyógycseppeket, ehetünk gyümölcssűrítményeket, kenhetünk magunkra pakolásokat, önthetünk magunkba mindent, ami bio-val kezdődik, mégis a legjobb lenne visszamenni Kánába és inni egy pohárral abból a borból. Vinum Canae, Kánai rizling, még senki sem hozott forgalomba e néven bort, tán meg kellene próbálni. De ehhez nem elég vincellérem által szüretelt borom, akármilyen csobánci rizling is, kell hozzá még valami. A hit, ahogy Krisztus mondta: Ha azt mondod a fának, szakadj ki gyökerestől, megteszi, ha Péternek azt mondta, indulj el a tengervízen járva megtehette, és tudta is, amíg el nem veszett a hite. Hit kell mindannyiunknak, ha azt tudnám hinni, megcsinálhatom a kánai bort, meg tudnám tenni. Megvan ehhez a hitem? S meglesz a hitünk áprilisban Kánai menyegzőt tartanunk? Lesz elég víz a korsókban, lesz elég bátorság odamenni Máriához és segítségét kérni? És ott lesz-e velünk Krisztus, mert ha ott lesz, akkor bor válik a vízből, de van-e elég hitünk, hogy elfogadja a meghívást, és eljöjjön a menyegzőre?

-Nincs boruk - szólt oda Mária a fiának. Nekünk már nyolc éve fogytán a borunk, s ebben ludas a vőlegény is, mert nem készült fel eléggé sem négy éve, sem nyolc éve, s hagyta, hogy kifogyjon a bor. S mi lett ennek az eredménye, rossz csigerrel, lőrével itattak minket az eltelt években. Elég volt? A csodára várunk? Mert a magyar ember hajlamos a csodavárásra, de mi is tegyünk valamit, hogy az Isten is megsegítsen. Mert hit és akarat nélkül nem megy.

Szent Vince, könyörögj érettünk!