Csobánci levelek

2001 augusztus elején Vásárosnaményból autóztunk Kisvárda felé. Szabadságon voltunk, Kisarban laktunk Malvin néninél és Jóska bácsinál, ennél a két aranyos embernél, ahol nem csak szállás, de töltött káposzta, lebbencs és lekváros pogácsa is várt minket, nem beszélve a szatmári szilva folyékony halmazállapotáról. Kora délután volt, nem siettem, alig nyolcvannal poroszkáltam a kihalt úton, amikor egy, az út szélén álló teherkocsi mögül kiugrott egy tizenötéves forma srác. Az ütközés elkerülhetetlen volt, a gyereket felkapta a lökhárító, felcsúsztatta a motorháztetőre, betörte a szélvédőt, majd negyven méter után, mire meg tudtam állni, leesett a betonra. Ott feküdt az út közepén, összekucorodva, mozdulatlanul. Tudom, ilyenkor nem szabad amatőr orvoskodni, ezért rögtön a mentőket hívtam, azonnal jönnek mondták. Kihalt volt az út, csak percekkel később jött szembe egy személykocsi, utasa, egy asszony mellém guggolt, néztük a gyereket, aki nem mutatott életjelt. Öccse, aki hét-nyolc éves lehetett és szintén a teherkocsin utazott, őrülten keringett testvére körül és jajgatott: - Attila, ne halj meg! -kiabálta kétségbeesetten. Én a sokadik üdvözlégyet mondtam magamban, meg a középkori fohászt, a Most segíts meg Máriát, amíg meg nem jön az orvosi segítség, ez tűnt hatásosnak. A túloldali telep dolgozói, ahová a teherkocsi bekanyarodott volna, mint a futballmeccsen, a kerítésre könyökölve nézték a szcénát, cigarettáztak. Kisvártatva, még a mentő előtt egy lerobbant Zsiguli érkezett és csikorogva fékezett, a srác apja és bátyja ugrott ki belőle, a fiúhoz rohantak, fel akarták ültetni, az asszony tartotta vissza őket. Az addig jajgató öcs rám mutatott és vádlón kiabálta: - Ő volt a hibás! Ő volt a hibás! Apa és nagyobbik fia feltápászkodtak és felém indultak, otthagyva élettelen családtagjukat. Ekkor hallottam meg a mentő vijjogását s vele együtt a rendőrautóét. A két férfi már nem volt messzebb mint egy lépés, tekintetük nem sok jót sejtetett, de a szirénák hangjára megtorpantak és visszafordultak. A mentősök hordágyra tették a gyereket és elhúztak a kisvárdai kórház felé, apa és két fia bevágták magukat a zsiguliba és utánuk eredtek, mi a feleségemmel ottmaradtunk a rendőrökkel és az összetört kocsival. Mint este az orvostól megtudtam, a gyerek csak kulcscsont törést szenvedett, másnap hazaengedték, használt a fohász.

Talán nekem is jól jött, mert ha a mentő egy perccel később érkezik, ki tudja, nem én lettem volna Szögi Lajos, és ezt a levelet most más írná és olvasná fel. Szögi Lajos, akinek neve jelkép lett és fogalom, most ismét sokszor felbukkan a híradásokban, mert a miskolci bíróság ítéletet hirdetett azokkal szemben, akik halálát okozták. Két és fél évvel az eset után. A nem jogerős ítélet szerint a tanár úr agyonrugdosói elmarasztaló ítéleteket kaptak, egyesek szerint nem elég súlyosakat, mások szerint igen súlyosakat. Ezen nem érdemes töprengeni, az ítélet relatív, más annak, aki kapja és más aki csak elgondolkodik róla. Most talán nem ezt kellene vizsgálnunk, hanem inkább azt, miként alakulhat ki egy ilyen szituáció? Mi kell ahhoz, hogy a XXI-ik század elején, egy civilizált országban, emberek egy csoportja oly mértékben elveszíti az önkontrollját, hogy halálra veri és rugdossa egy addig ismeretlen embertársát. Miként lehet, hogy ilyen mértékben hiányozzon a társadalmi visszatartó erő, a pszichés megtartottság, a szociológiai egyéni és tömegkontroll. Téved mindenki, aki az esetet cigánykérdésként kezeli, mert ez nem cigánykérdés, egy alapvetően kultúra kérdése, mert a kultúra nem csak tudást jelent, nem az kulturált, aki hibátlanul le tudja írni Beaumarchaise nevét, sőt ki is tudja mondani, hanem aki ismeri és felismeri azokat az írott és íratlan magatartásbeli szabályokat, amelyek meghatározzák viselkedését, mozgásterét, reakcióit. És nem csak békében, hanem elsősorban határesetekben. Amikor például a gyerekemet elsodorja egy autó. Aki ilyenkor rosszul dönt, akiben nincs elég társadalmi fék, az ilyenkor üt és rúg és még egyszer üt és rúg és kiabál, hogy öld meg! Ez az ember műveletlen, mert nem tanulta meg a társadalmi együttélés szabályait, amelyet már Mózes felírt arra a két kőtáblára több ezer éve. Például azt, hogy: ne ölj!

Az én srácom apja és bátyja megúszta, (nemkülönben én is), mert jött a mentő de Szögi Lajos által elsodort kislány rokonai már nem voltak ilyen szerencsések, indulatuk rugós késként pattant elő, mert nem volt kultúrájuk a kontrollra. Mind a nyolcukat elítélte most a bíróság, mert ők okozták a tanár úr halálát, de valóban csak ők okozták? Talán érdemes lenne végiggondolni, csak ők a felelősek azért, hogy ilyenné váltak, egyéni szocializációjuk, filogenezisük csődjéért csak maguk felelnek? Mi kellett ehhez, hány tanulás nélküli gyerekév, szankció nélküli helytelenkedés, következmény nélküli gátlástalanság. Hány büntetés nélkül maradt bűn és milyen gyerekkor, milyen neveltetés. Volt-e módjuk megismerni az erkölcsi parancsokat, nevelte-e őket a családjuk, mit tett a tanítójuk, volt-e a faluban papjuk, s ha volt, eljutott-e a szava hozzájuk? És jó volt-e az a szó? Vagy csak nőttek, mint a gyom, a dudva, látszólag a társadalomban, de ténylegesen a társadalmon kívül. Kaptak-e az eltelt évtizedekben pofont, ha megérdemelték és vajon kaptak-e szeretetet? Voltak-e kielégíthető vágyaik vagy csak kielégíthetetlenek? Örömeik pár percesek voltak vagy átjárták-e szívüket? Megtanulták-e, mi a harmónia, mi az emberség, mi a szeretet? S ha nem, ez csak az ő hibájuk?

Cigánykérdés? Nem, még akkor sem, ha közölök sokak cigányok, s ha ebben a csoportban túlreprezentált a cigányok száma, akkor mi a teendő?A cigányság mára neuralgikussá váló helyzete kinek az ügye? A cigányoké, vagy a mienk is? Politikai kérdés vagy társadalmi, s mert az utóbbi, miért a politikától várjuk annak megoldását és miért nem lép a társadalom? A politikusok évtizedek óta nem tudják megoldani, bár milliárdokat költöttek már e célra és persze nem is fogják, mert számukra a cigányság, csak mint választópolgár jelenik meg, csak mint szavazat. A cigányság problémái pedig nem voks problémák. A politikai pártok, lett légyen a paletta bármely színe, csak arra törekszenek, hogy maguk mögé állítsák a cigányokat. Mindegyik pártnak megvan a maga cigánya, azt viszi és mutogatja, mint a saját jóságának és empátiájának bizonyítékát. Ott ülnek a mi cigányaink is, meg a ti cigányaitok is a magyar parlamentben, az európai parlamentben, és amikor kell, nyilatkoznak, szidják a másik párt cigányait, esetleg feljelentik őket minden fórumon. Ettől sosem fog megoldódni a kérdés, a problémák problémák maradnak, mert a politikusok azokat nem megoldani, hanem generálni akarják. Számukra a cigánykérdés olyan kártya, amelyből mindig elő lehet húzni egy jó lapot és rátenni az ellenfél kitett lapjára. Kontra, rekontra. És addig jó, amíg van lap a partiban, mert addig van ütés is. És persze ott vannak a pártok uszályában a megélhetési jogvédők és a megélhetési jogsértők, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz. Egy a közös bennük, akár masíroznak, akár az Amnesty International-hoz fordulnak, ők ezt a problémát sosem akarják megoldani, mert ők ebből élnek. Minél nagyobb a válság, annál inkább, minél több cigányt lőnek le, minél több tanár vérzik el az utakon, nekik annál jobb.

Ezt a kérdést csak mi oldhatjuk meg. Kik? A nemzet pártoktól független józan gondolkodású értelmisége. Meg kell állítani az események további eszkalálódását? Nem kétséges. Meg lehet állítani? Természetesen. Mi kell hozzá? Józan ész, akarat, helyes cél, használható metódus és mindehhez pénz. Sok pénz? Sok, de nem több, mint ami évente oktalanul e jogcímen elszáll a levegőbe. Mit kell tenni? Legelébb a bűncselekményeket megelőzni, s amit megelőzni már nem lehet, ott azonnal és határozott ítéleteket hozni, amelyből az is ért, akinek elveszett az önkontrollja. Mi kell ehhez? Politikailag összezavart fejű vezetéstől mentes, hatékony rendőrség, pontosan és jól dolgozó ügyészség, döntésképes és értelmes bíróság. Egyelőre egyik sincs, de mindegyik megteremthető, mert mindegyik testületben vannak ilyen személyek, csak most nem azon a helyen, ahol lenniük kellene. S azután? Nem azután, de ezzel egyidejűleg munkát kell adni azoknak, akik most családi pótlékból és segélyből élnek. Lehet, hogy nem lesz több pénzük, de azt munkával keresik meg és nem segélyként kapják. A munkanélküli lét értelmetlen, céltalan, perspektíva nélküli. Ki ad munkát a szabolcsi cigányoknak? Most még nyilván nem a működő tőke, ez állami feladat és önkormányzati. Munka mindig van, csak meg kell találni az értelmes és általuk elvégezhető tevékenységet, az okos célt és mellérendelni a forrást. Van erre pénz? Van, és ha az nem elég, ami most segélyként elfolyik, akkor több kell. Kell? Kell, mert ez nemzeti alapkérdés. Politikai kérdés? Több, erkölcsi kérdés. Ezek a honfitársaink embertelen életet élnek, beleszorultak egy olyan szubkultúrába, amely spirálszerűen viszi őket egyre lejjebb. Kultúrát kell adni nekik, de nem szabad elvenni tőlük a sajátjukét. Értelmet az életüknek, feladatot és közben tudást, mi kell ehhez? Elsősorban munka, és nem másodsorban: oktatás. Nem akarják egyiket se! Ha munka és tanulás nélkül is segélyt kapnak, nyilvánvaló. De ez változik, ha az első eredmények megszületnek. Hol vannak a hiteles cigány vezetők? Nem azok, akik most a politikacsinálók díszcigányai, hanem akik hitelesek, akikre hallgatna a cigányság, nem üveggyöngyökért, hanem mert látná, tudná, őket, s nem pártjaikat képviselik. Ha végre nem a politikai pártok akarnák a saját voksaik megszerzése végett generálni a cigányságot, ha nem ők választanák ki a vezetőiket, ha nem ők mondanák meg, mit kell tenni Hodászon vagy Olaszliszkán, akkor a cigányság felnézne vezetőire.

Slawomir Mrozek évtizedeken át nyugat-európai, majd mexicói emigrációban élt lengyel író, Nobel-díjat még nem kapott, de sok honfitársához hasonlóan ez csak idő kérdése. Van neki egy drámája, még a hetvenes években írta, az Emigránsok. Két azonos nemzetbeli emigráns él egy nyugati nagyvárosban, az egyik politikai, a másik gazdasági. Előbbi nem mehet haza, utóbbi csak addig jött, amíg megszedi egy kicsit magát. Előző attól szenved, hogy kilátástalan a politikai helyzet, utóbbi, hogy kilátástalan a gazdasági helyzet. Utóbbi nagyon primitív, a legegészségtelenebb munkát végzi, amely szétrázza az izmait, annyira spórol, hogy a legolcsóbb konzervet veszi le a szupermarket polcáról, s mert nem ismeri a nyelvet, nem veszi észre, hogy kutyaeledelt eszik, pénzét a párnájába varrva őrizgeti a hazatérés reményében élve, míg az értelmiségi annak reménytelenségébe fulladva. Együtt laknak, egy nagy ház szuterénjének ablaktalan szobájában, amikor egy szilveszter éjjel összekapnak, az értelmiségi megragadja a gallérjánál a tahót és ezt kiabálja a szemébe: "Ember vagy te? Te?! Állat vagy, nem ember. Tényleg nem vagy kutya, se nem disznó, hanem barom! Bárgyú, tehetetlen, ostoba, igavonó barom! Arra jó csak, hogy az igát húzza, amíg bele nem szakad...... Addig rázlak, amíg fel nem ébredsz ebből az állati álomból. Mert, amikor nem az igát húzod, akkor alszol vagy kérődzöl. Rázlak, és addig üvöltök veled, amíg embert nem faragok belőled! Nem nyugszom, amíg ezt el nem érem. Mert ameddig te barom vagy, én disznó maradok. Érted? Az egyik a másikból következik: ha te barom, akkor én disznó. Utolsó disznó leszek,ha engedem, hogy barom maradj! Nincs itt más választás".

Nincs Magyarországon cigánykérdés, csak kultúra kérdése és ha vannak barom embertársaink, akkor ez azért van, mert mi disznók vagyunk, hisz csak nekünk köszönhetik ezt az állapotukat. És ha nem segítünk rajtuk, mert ők nem Münchhausenek, saját hajuknál fogva nem tudják kihúzni magukat abból a mocsárból, ahová jutottak, akkor magunkra vessünk. Akkor előbb-utóbb mi is elsodorhatunk egy kislányt, s hiába leszünk vétlenek, és akkor majd egyre több ablakon keresztül fognak belőni egy-egy házba s nem mondhatunk semmi kifogást.

Csak mormolhatjuk magunk elé: - Uram, nem vagyunk méltók.