Csobánci levelek

A krakkói Mária templomban ülök a vasárnapi nagymisén. Utoljára kilenc éve voltam itt, 2000 májusában, akkor is ugyanezekkel a barátaimmal, akikkel kilenc éve minden május elején 4-5 napot egy közép-európai városban és környékén töltünk, s mert ez a tizedik alkalom, visszajöttünk az első út színhelyére, Krakkóba. Azóta jártunk Ceske Budejovicében és környékén, Cesky Krumlovban, Cerveny Lehotában, Telcsen; a Szepességben, Trogirban, amit még IV: Béla idejében Traunak hívtak és Klis várában, ahol Szent Margit született, finom tengeri halakat ettünk Seget kikötőjében, Pozsonytól Szakolcáig végignéztük a szlovák határvidéket, Juhász Gyulára és Gvadányi Józsefre emlékezve, Kárpátalját bejárva Beregszásztól Vereckéig, Szatmárnémetitől Nagybányán át Máramarosszigetig, zsinagógákat és kastélyokat járva, Koltón a Teleki kúria kertjében a költő szobra előtt ülve, Palicson haltöpörtyűt ettünk és Lódi Icánánál saját termésű borát ittuk Bácsfeketehegyen, Pétervárad erődjét jártuk és az egykor legjobb magyar bortermő vidéken az utolsó szerémségi magyar borász, Mulej József rizlingjét ittuk, aki mint utolsó magyar szirt áll a szerb tengerben. Tavaly Nagyszeben utcáit róttuk, meg Szászhermány erődtemplomában néztük a szép szőnyegeket s most visszatértünk a kiinduló pontra, Lengyelországba.

A kanonoki stallumok egyikében ülök, alig tíz méterre a Mária oltártól, ettől a csodától, amit ötszáz éve alkotott Veit Stwosz magyar és nem magyar segítőivel, Lukács mesterrel, Pál mesterrel, aki Lőcsén is dolgozott és semmi mást nem faragott életében, mint csodákat. Mint ahogy csoda ez a templom is, a középkor dómja, mert akkor a dóm volt a legnagyobb tett, amit az ember Istennek alkotott. a dóm, amit száz-kétszáz évig épített a középkori ember, s amely dóm, mint minden alkotás építette egyben alkotóját is. A katedrális, amely az ember hódolata Isten előtt, amikor az ember még hódolt. A katedrális az ember tisztelgése Istennek, Uram, íme a legnagyobb építmény, amit létre tudok hozni a tied, mert a középkor embere pontosan tudta, mi a különbség Teremtő és teremtett között. Tudta és hódolt az Istennek. A ma emberének nem kell katedrális, mert a ma embere már nem hódol istennek, hisz a ma emberének önmaga az istene. A ma embere Jumbokat épít, hatalmas sportcsarnokot épít, és a World Trade Center két hatalmas tornyát építette, mert a mai építmények nem az ember hódolatai Isten előtt, hanem a fennhéjázó ember dicsekvései. A ma emberének nincs szüksége Istenre, mert ő önmaga istene. a ma embere - mint Ádám - újra azt hiszi, csak egy almaharapásnyira van az Istentől. Ezek a mai építmények nem katedrálisok, ezek a mai ember fennhéjázó építményei, s persze ne csodálkozzunk, hogy a Budapest sportcsarnok leégett, a jumbók lezuhannak és leomlott a WTC két tornya is.

A krakkói Mária templom nem omlik le. Ülök a misén, az olvasmányokból egy szót sem értek, csupa cs és zs, figyelem a mellettem ülő férfit. Olyan hetvenes forma, kitérdesedett, kopott kordnadrágban, viseletes vászon dzsekiben, s amikor a békesség veleteknél kezet fogunk a szemembe néz, olyan igazi lengyel arc, Wojtyla karakter. Erős kézfogása van és tiszta tekintete, mint a legtöbb lengyelnek.

Irigykedve nézem őt és néztem e napokban honfitársait, akár Czestochovában a kegyhelyen jártam, akár a krakkói Ryneken, a főtéren ültünk és söröztünk. Állami ünnep volt, boldog boldogtalan sétált a téren, amely Európa talán legszebb főtere, közepén a Posztócsarnokkal, vagy ült a tér kávéházainak ezernyi kitett székén a május eleji hirtelen melegben, s láthattam, ezek a lengyelek nem mi vagyunk. Nem búskomorak, nem depressziósok, tartással élnek, s nem azért, mert jobb gazdasági helyzetben vannak, mint mi, nem azért, mert a zloty jobb valuta, mint a forint, nem azért, mert volt egy Karol Wojtylájuk, hanem mert megmaradt a tartásuk. Ez a nép nem vesztette el önmagát a kommunizmus negyven éve alatt sem, ebben a nemzetben élt a katolikus egyház, s adott támaszt és erőt a nemzetnek. Nézem azt a hatalmas térdelő férfi szobrát a czestochowai kegyhely bejárata előtt, Wyszinski ő, az egykori prímás, akit bezárhatott a hatalom, de mégis hatott szellemisége, és nézem Wojtyla háromszoros emberméretű szobrát is a czestochowai bástyán, ahol családok fényképezkednek a lábainál s tudom, nem azért van tartása a lengyeleknek, mert volt egy Wojtylájuk, hanem azért lett egy Wojtylájuk, mert volt tartásuk. S persze nem volt negyven év alatt hatmillió abortuszuk (mert volt tartásuk). Lengyelországban nem lehetett felszámolni a szerzetesrendeket, mert a nemzet láthatatlan kollektív ereje nem engedte. És volt Popieluszko, aki vértanúja lett az egyháznak, mert oly erős volt az egyház, hogy vértanúja is lehetett.

Jobbra tőlem egy hatvanas asszony ül, talán özvegy, mert egyedül van, kis galambszínű kosztümben, szemüveges, próbálom kitalálni, mivel foglalkozhatott. Egyedül jött a nagymisére, láthatólag megszokott helyén ül, tehát minden vasárnap itt van a Mária templom kanonoki stallumában. Miért pont itt, amikor Krakkóban tucatnyi szebbnél szebb templom van, a domonkosoktól, a ferencesekig, a kapucinusoktól Szent Anna barokk csodájáig, a pálosoktól a Wavel székesegyházáig, amelyből persze ők is spektákulumot, látványosságot csináltak, belépődíjat szednek, mint sokfelé Európában az ezredelőn, hömpölyög a turisták vegyes kara, szigorú és udvariatlan őrök terelik a nyájat, hangos zaj és tömegiszony, mint a piacon, persze, miért is lenne másképp, hisz ha belépődíjat szednek, mint nem egy honi templomban, akkor aki fizet, azt hiszi itt már ő dönti el, hogy viselkedjen, persze hiányzik a hely alázata, mert megvette a jegyet, pedig Máté 10.8 megmondja: " A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!" Mintha az Úrnak ez a mondata nem lenne kötelező manapság, mily szomorú.

Ülök a dómban, s boldogan hallom, hogy a felajánlástól a pap áttér a latin misére, s ezzel minden a helyére kerül, ismét otthon vagyok a világegyház kebelén, minden kimondott szót értek és ami fontosabb, érzek is. Lengyelország immár a hazám, mint ahogy az is volt, amikor még állt a Monarchia és Krakkó egy volt velünk, Nagy Lajos és Báthori István volt a közös királyunk és fejedelmünk, Hedvig, vagy ahogy itt mondják, Jadwiga közös szentünk, s persze ismerjük a mondást polák-wegry dva bratanky, lengyel-magyar egy barát. A kép jut az eszembe, amely itt van a hátam mögött a szobám falán, nagyapámról készült ceruzarajz, s rajta a dátum: 1940. III. 31. Baja. Az egyik lengyel menekült készítette róla, aki a hitleráj és Dzsugasvili Joszif elől menekült át az akkor még létező közös lengyel-magyar határon, s hónapokig nagyapáméknál húzta meg magát másodmagával, ők voltak a dva bratanky, a két barát, pedig Baja Krakkóhoz félezer kilométer, hát még kerülővel a Kárpátok hágóin át. S persze jut eszembe az öreg Antall, az öreg O'sváth, akik menekítették a lengyeleket, amikor a nemzetük életében nem először két diktatúra is rájuk ugrott elpusztítani őket, s az öreg Varga Béla, akinek balatonboglári templomában hány misét hallgattam a hatvanas-hetvenes években vasárnap reggel nyolc órakor Szőllősi plébános úr bemutatásában.

A zsidónegyedben tegnap igazi zsidó étteremre leltünk, mint egy családi ebédlő, horgolt terítőkkel terített asztalnál, kényelmes székekben ettük a borscsot, a töltött libanyakat, ittuk hozzá a Zywiec barna porter sörét, hátunk mögött a nagy Monarchia térképpel, amelyből egyet 65 zlotyért meg is vettem, jó lesz Csobáncon a présházban elnézegetni az Európai Únió korábbi változatát. Előtte az érseki palotában voltunk, melynek kertjében fotókiállítás mutatja Wojtyla életútját gyerekkorától az utolsó fényképig. Nézem a hatvanas évek nagy kirándulóját, a dzsekijén - mint nekem is nem egyszer - szétszaladt a zippzár alul majd tíz centit, s lám, ott van rajta az a bokáig érő csehszlovák tornacipő, amely vágyaink netovábbja volt a hatvanas évek elején, hát kérdezed, miért éreztük mindig magunkénak ezt a pápát? Mert egy volt velünk, onnan jött, ahonnan mi és tudta, érezte, amit mi is tudtunk és éreztünk, és ő megtette, amit mi nem tehettünk meg.

Ülök a Mária templomban, hallgatom a kórusról áradó kantátát, nézem az áldozók hosszú sorát, látom a lengyelek erős hitét és tartását. Kilenc éve hétköznap, Chestochovában iskoláscsoportok járták a keresztutat, nem egy, nem kettő, tegnap délelőtt 11-kor a domonkosoknál tömve volt a templom fiatalokkal, az érseki palota bejárata fölött embernagyságú kép János Pálról, amint kitárt kézzel hív mindenkit. Első nap elkezdtük, ki tud több híres lengyelt mondani. Persze Chopin-nel indultunk, Bem apóval és Curie-Sklodowskával folytattuk, de lassan bukkantak fel a rejtett csemegék, Grotowski, Stokowski, Mrozek, Gombrowicz, az X-ek legendás Boguslawskija, Arthur Rubinstein, Wajda, Dembinszky, Czartorisky, amikor csodás múzeumát jártuk, ahol még egy Leonardo is megbúvik a Hölgy menyéttel, Jerzy Andrzejewski, Czybulski, Pilsudski, Czeslaw Milosz, Reymont s ki tudja még mind előhívni az emlékezet filmjéről.

Ülök a Mária templomban, - Ite missa est! - mondja az öreg pap, - Deo gratias! - válaszolom Európa egykori közös nyelvén, miközben a templom tornyában a kürtös fújja már a Hejnal-t, mint nyolcszáz éve minden órában, amíg torkára nem forrasztja a szót a tatár nyila. Ez a nyíl mindannyiunk felé kilövetett, de Krakkóban mégis minden órában újra megszólal a kürtös s ez nagy tanulság mindannyiunknak magyaroknak. Van egy nemzet, amelyik nem adta fel.

Bárha megtanulnánk ezt mi is.