Csobánci levelek

Árad a Duna. Más ezt olvasni és más kajakkal evezni a nagy vízen. Tegnap kipróbáltam, mint minden évben, amikor visszautazom Bajára. "Baja mindig más" - írta csodálatos fotóesszéje címének Pump Károly, Münchenben élő bajai fotóművész barátom és igaza van, Baja is, a Duna is mindig más, de mi, egykori és mai bajaiak ugyanazok vagyunk.

Ülök a kajakban, lassan evezek be az egyik holtágba, a Móricz Dunába, ahol ledőlt fatörzsek és liánok között kanyargok az érzékeny kajakkal, mint egy amazonasi őserdőben. És valóban, a Gemenci erdő, Európa legnagyobb ártéri erdeje fogad ilyenkor magába, amikor a magas víz ismét beenged a máskor alig vagy sehogy sem járható, lassan feltöltődő Duna-ágakba. Halkan jár a páros evező, csak akkor csobban, amikor kiemelem a vízből, és lassan újra bemerítem. A fákról szürke gémek, kócsagok és bakcsók, vagy ahogy a nép hívja, vakvarjúcskák emelkednek fel jöttömre, s keringve várják elmenetelemet. Nagy messze békák zenekara húzza a háttérzenét, egyébként olyan csönd van, mint a Paradicsomkertben volt, még az alma-affér előtt.
Hallom, ahogy a száz méterre folyó nagy Dunán egy teherhajó dohogva húzza felfelé uszályos terhét. Egy nagy sárga vízililiom mező közepébe érek, ahogy áthaladok rajta, evezőm tolla fel-felemel egy-egy szép példányt. Amott sulyom úszik a víz tetején, melynek víz alatti, augusztusra megérő gyümölcsét ötven éve nagyanyám nekünk vette a bajai piacon, megfőzte, kettévágta és fehér, gesztenyés belsejét ettük örömmel, úgy hívtuk: bika, mert szúrós fekete héj óvta. Kikötök a nagy Duna partján egy fűzfa alatt és begázolok a vízbe, erősebb a sodrása a szokottnál, de hisz árad. Belemerülök a folyamba, leszegett fejjel úszom be a közepére, élvezem, ahogy visz a víz Mohács felé, ahogy a rejtélyes, nagy, természeti erő megragad. Itt folyik el körülöttem fél Európa összes vize, mindaz, amit az Inn, a Morva, a Vág, a Rába, a Garam az Alpok északi lejtőjétől a Kárpátok déli oldaláig összegyűjt, itt hömpölyög megtisztulva. Micsoda nagy hatalom ez a Duna, mennyi mikroorganizmus falja fel azt a sok szennyet, amit München, Bécs, Pozsony és Budapest belerondít s itt a déli végeken már úszható, ha nem is olyan, mint Luigi Ferdinando Marsigli idejében, az 1600-as évek végén, amikor e neves bolognai az egész Dunamentét feltérképezte és Baját javasolta Közép-Európa kereskedelmi központjának; vagy mint Széchenyi idejében, amikor a szabályozás tervei végett végighajózta a Dunát és épp e tájon - mint naplójában írja - rajta felejtette szemét egy 14 éves cigánylányon; vagy mint apám fiatalkorában a múlt századi két háború között, amikor a halászlevet még a Duna vízéből merítve főzték a zátonyon, s ha megszomjaztak, szapullyal nagyot merítettek a folyó vízéből.

Az ám, a halászlé, hisz éppen ezért érkeztem pénteken újra szülővárosomba, mert szombaton tartották a Bajai Halászlé Népünnepélyt, 1996 óta a tizennegyediket. És persze már azért pénteken, mert aznap este nyílt a Sugovica hídján Pump Karcsi barátom régi bajai ételeket megelevenítő fotóiból egy gyönyörű fényképtárlat, nyálcsorgató felvételeken a készülő kakaspörkölt, a vesevelő, a tejfölös rácponty, a körömpörkölt, a disznóvágáskor elfogyasztott sült vér, a kocsonya, ott párolgott, illatát is éreztük a csodálatos lecsónak és persze a felülmúlhatatlan bajai halászlé. Czigány György nyitotta meg a kiállítást, aki épp oly értője és művelője zenének, költészetnek, mint a gasztronómiának, ott volt a bajai polgármester és sokan a bajaiak közül, hálát adva a Jóistennek, hogy ezeket az ételeket nem csak nézhetik, de ehetik is. Mert bajainak lenni felséges érzés, miért? Baja 313 éve mezőváros, de Baján már azt megelőzően is nagy élet folyt, mert a Duna összehozta a különféle nációkat, itt lehetett eladni az alföldi gabonát, gyümölcsöt, zöldséget, de ide érkezett hosszú útján felfelé a Dunán a híres szerémségi bor, hajón jött mindaz, amit itt nem lehetett megtermelni, a Bárány szállóban kupecek és csiszárok, németek, bunyevácok, sokácok, görögök, magyarok, zsidók és rácok kötöttek üzletet, vitték a fát, a vágómarhát és a halat, mert hallal akkor még telve volt a Duna. Tavasszal sok métermázsás viza úszott fel a Fekete tengerből, nem volt még vaskapui vízierőmű, amelytől nincs több viza a Dunában, harcsákat, kecsegéket, fogasokat és pontyokat növesztett a Duna, szépapám, Taub Ignác, aki 1809-ben, éppen 200 éve született, volt az egyik halászkompánia vezetője, aki a Kalocsai érsektől vette árendába a Duna egy részét, fia az ükapám, Taub József, miután negyvennyolcban keményen harcolt a szintén bajai Mészáros Lázár seregében, 12 évnyi osztrák büntetőszázadban történt katonáskodásból hazatérve folytatta apja mesterségét, s talán én is jobban tettem volna, ha nem ügyvédként, de halászként keresném a kenyeremet. Négy nagyszülőm négy nemzetiségű, két nagyapám német és horvát, két nagyanyám szerb és magyar, ebből a négy nemzetből lettem én, mai magyar, mert hogy az vagyok nem vitás. Baján működött először az a nagy olvasztó kemence, amely magába olvasztott minden nemzetiséget, s magyarrá kovácsolt. Ahogy egy cseh külügyminiszter mondta: a magyarok minden háborút elvesztettek és minden békét megnyertek. S persze Baján születnek épp ezért a legcsinosabb lányok, mert ahogy a sok szálból fonódott kötél a legerősebb, a sokféle fűszerrel ellátott étel a legfinomabb, a sokféle génből összeállt lány a legszebb.

A halászat már elveszett, de megmaradt a halászlé, amit tegnap este több mint kétezer kondérban főztek a bajaiak, honiak és elszármazottak, magam is, aki két asztallal bírok a város utcáin, ahol pesti barátaim, rokonaim ülték körbe asztalaimat és együtt ettük Urbán Józsi halkereskedő barátom által szállított pontyból, harcsából, márnából, dévérből és törpeharcsából főzött bajai halászlémet, előbb a tésztás, sok ikrával és haltejjel bővített halászlevet, majd a főtt, paprikás halat s ittuk hozzá csobánci rizlingemet tisztán vagy fröccsként. Néztem az estébe hajló bajai utcán a fénylő tekinteteket, a paprikás létől pirosra festődött bajszokat és szakállakat és tudtam, ismét a hal győzött, mint az az étel, amit a földkerekségen mindenhol fogyasztanak, tengeri vagy édesvízi halakat, szálkamenteseket vagy szálkásakat, főzik, párolják, sütik roston vagy zsírban, esetleg olivában, füstölik vagy úgy nyersen, mint a japánok és minden változatban jó, mert nincs vallás, még a legkényesebb sem, amely a hal evését tiltaná, mondhatom az emberiség legősibb, legáltalánosabb étele.

Jézus Krisztus kétszer szaporított ételt, s ez mindkétszer a hal volt. Nem a bárányt, nem a marhát, nem a zöldségeket, nem a gyümölcsöket, hanem a kenyeret és a halat. Véletlen ez? Nem, hisz az Emberfia azt akarta, hogy tanítványai minden népet tanítsanak az evangéliummal, s ne kelljen a csodatevéshez lábjegyzetet fűzni. - Van itt egy fiú - szólnak oda az Úrnak a tanítványok - akinek van öt árpakenyere és két hala. Jézus imát mond, megáldja a halakat és a kenyereket, s a maradékból 12 kosárral szednek össze, pedig csak férfiak ötezren voltak. Mit adott nekik a Mester? Sült halat és kenyeret, amiről Hamvas Béla is azt írja: ez a legjobb borágy, lehet ez véletlen? Nem, hisz a hal neve görögül ICHTYS, amely akrosztichon a régi keresztény jelképtan szerint öt kezdőbetűt egyesít: I(eszousz) CH(risztosz) T(hou) Y(iosz) Sz(ótér). Magyarul: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó.

S amikor éjfélkor az olaszos bajai főtéren megindult tegnap este is a tűzijáték, a több tízezres bajaiakból és vendégekből álló sokaság, vagy ahogy Baján mondták gyerekkoromban: a népek, azzal a boldog tudattal foghatták meg szeretteik kezét, hogy Baja megint kitalált valamit, megint letett valamit a nemzet asztalára, a Bajai halászlé, mint vitathatatlan hungaricum több az egyszerű ételnél, mint ahogy a fehér asztal is több az étkezésnél. Az asztal nem csak az evés, de a beszélgetés helye is, ahol az étel és ital csak annyira fontos, mint az ige, a szó, a mondat, a kimondott és a meghallgatott emberi szó. Mert beszélgetni kell, beszélgetni kellene, mert elvadultunk, elmagányosodtunk, végletesen elszakadtunk egymástól, mi magyarok, bajaiak és nem bajaiak, s ha nem kezdünk szót érteni, már nem lesz szó, amit kimondhatunk, amit megérthetünk. Ebben segít a fehér asztal, a hal a tányéron, a bor a pohárban.
Ebben segít Baja új hagyománya.