Csobánci levelek

Augusztus 9-én délután három órára az évi szokásos mise meghirdetésre került a csobánci Szent Donát kápolnában. A kápolnát még szőlőműves eleink építették vagy száz éve, az ezernyolcszázhatvanas években épült, a Második katonai felmérés 1858-ban készült térképén még nem jelölték, így csak azután keletkezhetett. Egyszerű, de jó állapotban lévő kápolna, szépen szóló haranggal.

Szent Donát a szőlőhegyen szokásos, szőlővédő szent, akárcsak Szent Orbán. Donát jobbára a német szőlővidékről, a Rajna mentéről került hozzánk, ahol elsősorban a jégeső és a villámlás ellen kérték segítségét. Szobrát a szőlőhegyeken sok helyen felállították, s aztán az időjárás függvényében bántak vele. Ha szép termés került szüretelésre, Donátot megkoszorúzták, és körmenetben vitték a szőlőhegyen, de ha elverte a jég a termést, Donát szobrát a nép ledöntötte, pocsolyába forgatta, megvesszőzte, egyszóval kitöltötte rajta a haragját, mert tudatuk szerint nem végezte jól a dolgát.

Bár jó állapotban van a kápolna, évente csak egyszer, Donát napját követő vasárnap nyílik meg ajtaja, és jön a halápi pap, elmondani a szokásos misét, s ilyenkor elindul a hegy Donátot ünnepelni. A Csobánc oldalából, aljából, másik feléről emberek jönnek a kora délutáni órán a kápolna felé, s már a mise előtt a kápolna előtti agórán kezdenek povedálni. Nincs erre jobb szó, mert egymást alig vagy egyáltalán nem ismerő emberek fognak kezet és mosolygósan szót váltanak. Miről? Donátról, a nyárról, a várható szőlőtermésről, hogy megint eltelt egy év, öregebb lett a kalendárium.

Kik vagyunk azok, akik Magyarország talán legszebb helyén állunk és beszélgetünk, amely foglalatosság már lassan kivész e honban, mert már nem beszélgetünk soha ilyen lassan, ráérősen, mert mi már inkább csak kommunikálunk egymással. Mi még barátainkat is csak akkor hívjuk fel telefonon, ha valamit kérni vagy közölni akarunk. Barátom, Gábor öt éve halt meg, aki még hetente felhívott csak azért, hogy megkérdezze, hogy vagyunk, hogy vannak a gyerekek, mit csinálunk, mi van velünk. Igaz, mint ügyvédet naponta húszan-harmincan hívnak telefonon, lényeg a gyors és tömör információ átadás, másként dolgozni sem lehetne, de legalább nálunk még megmaradt a vasárnapi családi ebéd, ahol anyám, gyerekek, unokák is ott vannak, (négy generáció), s az ételek elfogyasztása után senki nem megy el az asztaltól mert kezdődik a Márai által is megénekelt tislizés, az asztali beszélgetés. A többség azonban már nem beszélget. Paradox ez az állítás, amikor több mint hétmillió mobiltelefonja van tízmillió magyarnak, s milliárdos üzlet a sok telefonálás. Valóban, hatalmas business, mert a másodpercek forintokba kerülnek, de ez nem beszélgetés.

Állunk a kápolna előtt, előttünk a Tóti hegy, a Gulács, a Badacsony, Szigliget három dombja, jobbra a Szentgyörgy-hegy, középen felcsillan a Balaton, hátul a déli parton a Fonyódi hegy, ahogy Hamvas Béla írta Az öt géniusz-ban, ez a magyar mediterránum. „Somlótól délre a táj északnak háttal áll, arccal a tenger és Róma felé..... Odatartozik nem nyelvben vagy szokásban, vagy vér szerint, hanem ennél fontosabb és lényegesebb rokonság, géniusza szerint.” Ennek a vidéknek még ma sem Budapest a fővárosa, hanem Athén. Körben a csobánci hegyen a szőlőtőkék, vagy ahogy vincellérem mondja, tükék állnak vigyázzban, egyre súlyosabb terhükkel. Süt ránk a nyári nap, a plébános mindenkivel kezet ráz, még Maci, a hegy elárvult fekete kutyája is feljött a misére. Joviális öregurak fehér macskabajusszal, akiket már ritkán látni a mindennapokban, mintha a múlt század első feléből léptek volna elő; egy német házaspár a mamával, láthatóan nekik is itt van szőlőjük a hegyen; az egyik fővárosi múzeum leköszönt igazgatónőjével borulunk egymás nyakába - Hát Béla, maga is csobánci? - kérdi örömmel, mert itt mindenkit egy közös nevező fog össze, a csobánciság. Mi a csobánciság lényege? Nehéz megmondani, de megkereshető. Talán a visszahúzódás, amikor nem akar valaki már a kirakatban lenni, mert fontosabbak az értékek, mint a látványosság. A visszafogottság, amikor jobb a háttérbe vonulni, mert nem akarunk már az első sorban ülni, úgyis elegen vannak, akik folyton odatolakodnak. Akik itt élnek, nem a vízparton vettek maguknak nyaralót, ahol egész nap nagy a ricsaj, autók és hajók jönnek-mennek, a strandokon szól a zene messze hallhatóan, lángost sütnek és nem keszeget, de hekket, tele van a strand, a móló, a sétány, megafon szól, és rossz bort mérnek méregdrágán. Nekünk ez nem kell. Itt a Badacsony mögött négy kilométerre már csönd van, a Csobáncra már csak az jön, akinek itt van dolga, itt lakó vagy vendég, befogadó vagy befogadott. Mi a saját borunkat isszuk, saját szilvánkat és körténket esszük, saját almánkból vagy törkölyünkből főzünk pálinkát, s a hegy aljában az 1885-ben állított kőkeresztre a cserép muskátlit májusban kitesszük, s mindig van, aki meglocsolja az őszi fagyokig. A csobánci ember - ahogy azt Eötvös Károly megírta az Utazás a Balaton körül hallhatatlan fejezetében - vendégszerető, s ahogy közel másfélszáz éve Eötvöst és Gyulai Pált nem engedte úgy elmenni a pincéje előtt, hogy egy-egy pohár borral meg ne kínálta volna őket, jelenthetem ez ma is igaz.

Tavaly nyáron a pincém előtt kecskelábú asztalomnál ültem, olvastam, amikor arra jött egy fiatalember hátán hatalmas csomaggal, mint kiderült egyike azoknak, akik a Csobánc tetejéről levetik magukat, és könnyű ejtőernyőikkel órákig keringenek a hegy körül. Vizet kért és útbaigazítást, hogy a földút felviszi-e a zánkai országútra. - Szívesen adok vizet - mondtam - de még szívesebben egy pohár bort. Leültettem, s amíg ittunk, beszélgettünk. - Magának igen olcsó lehet az élete - mondtam. - Hát már miért? - kérdezte. - Hogy rábízza húsz deka selyemre - mondtam. Hosszan mesélt a sport ejtőernyőzésről, a barátjáról, aki kétezer méter magasra megy fel Budapesten, és egy óra alatt utazik le a Balatonra a szelek szárnyán. Ki-ki fenntartotta álláspontját, és közben fél liter rizling nem ment kárba.

A csobánci emberek ellene mennek a mai divatnak, hogy korszerűen mondjam: nem trendiek. Mi ma a trendi? A látványkonyha világa. Talán ez volt az első ilyen szörnyű szókapcsolat, aztán jött a látványpékség s ma már ez az életérzés a trendi. Miről szól a látványkonyha? Nem az a lényeg, mit főzöl, hanem ahogy főzöd! Nem a tartalom, hanem a forma. Ma már a pékek nem tudnak kiflit gyártani, az utolsó ropogósra sült kiflit negyedszázada ettem, amit ma e néven elénk tesznek világ botránya, persze a magyar ember szó nélkül megeszi, mert ott készült a látványpékségben! És ez a lényeg, mert ma már mindenki többre becsüli a látványt, mint ami mögötte van. Ezért lehetnek látványügyvédek (bocsánat: sztárügyvédek), amely jelző a szakmában inkább fosztóképzőként szerepel, de hadd csinálják, a bulvár ezt igényli. Mint ahogy vannak látványorvosok (némelyik időnként előzetes letartóztatásban); látványszínészek, akik bármikor lemennek kutyába, ha megfizetik őket, nemhogy nem Latinovitsok, de egy verset nem tudnak felolvasni, ahogy kellene; vannak látványsportolók, maguk és csapatuk a világranglistán a háromszázhatvanadik, de egy egész újságot telebeszélnek, hatalmas pénzeket keresnek a semmiért; vannak látványmanagerek, akiknek cége évek óta haldoklik, de ők folyton nyilatkoznak a vállalatvezetés tapasztalatairól; látványírók és írónők, akik haszonélvezői annak a trendnek, amit egykor magyar tanárom így fejezett ki: a szocializmus nagy érdeme, hogy a dilettantizmus színvonalát magasra emelte, most látom a kapitalizmus érdeme még nagyobb. Látványdívák és látványrimák, énekelni nem tudó, de minden bulvárújság címlapján ott szereplő látványénekesek, látványcelebek szilikonos látványkeblekkel, s persze vannak nem kis számban látványkeresztények, akiknek adott esetben nagyon jól áll a hit világa, akik csak akkor áldoznak egy misén, ha azt a tévé is közvetíti, akik „felelős” politikusként hivatásos keresztények fő műsoridőben, de műsorszünet idején szerencsétlen senkiházik.

Aki most itt áll az augusztusi napfényben a Csobáncon, azok egyike sem látványember, noha annak kellene lenni, ha az élen akarna maradni, a címlapon szerepelni, drága gázsikat és honoráriumokat kérni és magát kereszténynek valló vagy nem valló pártokban költeni az adófizetők pénzét. Itt ilyenek nincsenek. A kápolna előtti borostyánnal befuttatott kőkereszt a kis csoport fölé magasodik, s amikor egyikünk meghúzza a harangot, mert már elmúlt három óra, lassan bemegyünk az Isten házába. A huszonnégy ülőhelyre nők és idősebb urak ülnek, plébános úr felölti a karinget, a stólát és kezdetét veszi a mise. Orgona nincs, miért is lenne itt, magunk énekelünk, az utolsó sorban, a fal előtt állunk feleségemmel, de érzékelem, hogy a kápolna előtti tisztás is tele, félszáznál is több csobánci jött el, hogy a hegy és a hegy szőlőinek védőszentjét köszöntse. Szent Donát ora pro nobis! Úrfelmutatáskor újra megszólal a harang, mint minden évben egyszer, s hangját messze viszi a nyári délután.

Hogy mondta Péter Jézusnak azon a másik hegyen: - Jó nekünk itt lennünk Uram!
Ennél többet most én sem tudok mondani.