Csobánci levelek

Készülök a Karácsonyra. Bármilyen furcsán hangzik ez, csobánci szőlőmben szedem a nyári almát. Bőven terem a fa, de potyog, lassan megy a munka, lehet vagy fél mázsa a fa alatt. Némelyik már rohadófélben, a többi szép fényes, de valamely titkos féreg foga rághatta, hogy mégis lehuppant a bazaltos homokra. Kezemben éles kés, még fafaragásra vettem két éve, azzal vágom ketté őket és dobom egy hordóba. A múlt heti adag már zizeg, elkezdett erjedni. Vincellérem tanácsa szerint gyűjtöm, amit a hegy ad, mert miért menne bármi kárba. Hétközben nem vagyunk lenn, almáspite nem lesz a termésből, almásrétes se, almakompót se, almaszósz se, almaslafrok se, amit annyit ettem Baján gyerekkoromban, ma úgy hívják bundásalma. Amikor nagyanyám tanulta az ő anyjától, akkor még a nők slafrokot húztak estére, azzal öltöztették magukat. Lisztbe reszelt nyári édes alma, hirtelen zsírban kisütve, fahajas cukorral megszórva, hidegen-melegen nagyon finom. Ha mindezeket elmulasztom, még van egy lehetőség a hasznosításra s ez az almapálinka. A félmázsa cefre kiforrja magát, vincellérem elviszi a szigligeti pálinkafőzőbe és karácsonyra lesz belőle pár üveg tiszta calvados, ahogy a franciák hívják. Ebből csinálom majd Luca-napkor a mézes pálinkát, ahogy nagyapám is tette, bajai, bácskai szokás szerint. Az almapálinka semleges ízű, de ha egy kis aszalt almaágyra öntöm egész édes lesz a karácsonyesti koccintáshoz.

Alant vagy 50 méterre később érik a másik almafa is, annak a termését is begyűjtöm majd a hordóba. Készülök a Karácsonyra. Még négy hónap, de azt a munkát, amit már most el lehet végezni, meg kell tenni, mert ha nem tesszük, senki nem végzi el helyettünk. Karácsony ott áll minden évben a naptárban, mint egy biztos pont, mielőtt lehullanak a kalendárium lapjai, eljön az ünnep.

Nehéz helyzetben van ma Magyarország. Hosszú évek hozzá nem értése ismét oda juttatta az országot, hogy elérte működőképessége határát. Mindennapjainkban érezzük, hogy baj van az iskolákkal, nem csak a fékezhetetlen diákokkal, de a fékezhetetlen szülőkkel és az alkalmatlan pedagógusokkal is. Miért van ez így, miért nincs társadalmi presztizse a pedagógus pályának? Miért nem vonzó a pálya, s ha nem vonzó, nyilvánvaló a természetes kiválasztódás sokszor rossz eredménye. Baj van az egészségüggyel, a kihasználatlan kapacitásokkal, a meg nem fizetett ápolókkal, akik nem kedves nővérek és már nem csak szeretetből, de megélhetésért is dolgoznak, az orvosokkal, akik némelykor hírét sem hallották az empátiának, amely beteg és orvos kapcsolatának alapja. Baj van az igazságszolgáltatással, az évekig húzódó nyomozásokkal, perekkel, a megvehető, sőt magukat kínáló pandúrokkal, a korrupt ügyészekkel, a döntésképtelen bírákkal s nem csak alapfokon, de a Legfelsőbb Bíróságtól is havonta kapok szakmailag elfogadhatatlan ítéleteket. Ott most azok a bírák ülnek, akik 30-40 éve velem együtt végezték az egyetemet s emlékszem, tanulmányilag a harmadik vonal ment bírónak, de akkor miért csodálkozunk a siralmas ítéleteken. Folytassam a példákat?
Magyarországra ma ki lehetne tenni a táblát, mint a rossz liftekre: Nem működik. Persze ez így nem igaz, mert működik, csak diszfunkciókkal, rosszul, felesleges körökkel, időszerűtlenül, nagy anyagi és szellemi energiapazarlással. Értelmiségünk hol a ló egyik, hol másik oldalára esik, mindig találni ügyeletes mumusokat, a média manipulálja az országlakosságot, akiknek nagy része nem is vár mást, minthogy ezt megtegyék vele, hisz gondolkodni fáradságos munka.

Mához tíz napra lesz húsz éve, hogy Sopronpusztán megtartottuk a Páneurópai piknik-et. Ott voltam családommal együtt, amikor először lehullt a vasfüggöny és több száz keletnémet, mint a kiszakadt zsákból a szemek, átömlött Ausztriába. 1989 - az annus mirabilis, a varázslatos év, amikor januártól kezdődően minden héten történt valami, amely előrevetítette, hogy mégis vége lehet a harminchárom, sőt negyven éves diktatúrának, hogy lehullhat a vasfüggöny, hogy mégis lehet szólásszabadság és minden más emberi jog. Megalakultak a pártok, törvény lett a vallásszabadságból. Március 15, az első szabad március negyven év után, amikor szegény Csengey Dénes "lefoglalta" a magyar televíziót, az Ellenzéki kerekasztal létrejötte, majd a háromoldalú tárgyalások és az egyezmény aláírása szeptemberben, a négyigenes népszavazás novemberben s végül az első szabad választás 1990. március 25-én és április 8-án.

Ott álltam Sopronpusztán a kinyílt határkapunál, mellettem 15 éves lányom és 10 éves fiam, akinek kezébe nyomott egy darab levágott vasfüggönydrótot a határőr-katona, miközben a jelenetet vagy nyolc nemzetközi tévéstáb forgatta, feleségem fényképet csinált és belegondoltam, mi minden történt azt megelőző 39 évemben emiatt a drótkerítés miatt, miért voltunk mi a szövetséges hatalmak által a szovjetnek túszként átadott másodosztályú emberek itt Európában. Eszembe jutott anyám pedagógusként kora reggeli misére bujkálása, apám párttagság hiányában örökös mellőzöttsége, nagyapám kulákkénti elítélése, ezrek meggyilkolása, százezrek bíróság elé állítása, több százezer magyar emigrálása. Miközben ott álltam két gyerekemmel és feleségem a fényképezőgépet csattogtatta, lassan elkezdtem könnyezni. Akkor még harcoltam ellene, mert férfiember nem sírhat, véltem, ma már tudom, nincs így. Ha katartikus pillanatok adódnak, s oly ritkán adódnak, a katharzis azért van, hogy megrendüljünk, a megrendülés pedig érzelmi, s ha sírni kell, akkor sírni kell. Én akkor, 1989. augusztus 19-én du. fél ötkor értem meg a felszabadulást, amelyről annyit papoltak nekem 44 év alatt, hogy a könyökömön jött ki. Ott és akkor éreztem meg azt, hogy végre szabad lehetek és reméltem a következő években mindez a szabadság hétköznapi formákban is megjelenik majd, kiteljesedik és mindenkié lesz.

Az eltelt 20 év nem váltotta be minden reményünket. A rendszerváltozás sok kaput kinyitott, de sok kapun még mindig a régi zárak vannak és a régi kulcsok a régi kezekben. Még hátra van a remények teljesítése. Deák Ferenc, akiről azt beszélik nem volt buta ember, azt mondta, ha egy mellényt rosszul gomboltunk be, nem lehet másként rendbe tenni, ki kell oldani és újragombolni. A mi magyar mellényünk el van gombolva, ez mára nyilvánvaló. Az is, hogy legkésőbb háromnegyed éven belül megkezdődhet az újragombolás. Más kérdés, hogy mi magyarok vagyunk annyira gazdagok, hogy megengedjük magunknak ezt a háromnegyed év semmittevést, noha a mellény nagyon el van gombolva, és nagyon szorít.

Az igazi kérdés mégis az, lesz-e kéz az újragomboláshoz, s ha lesz, tudni fogja-e a helyes begombolást? S akinek erre a legtöbb lehetősége látszódik, készül-e már a munkára? Szedi-e már a hullott almát, keresi-e már a felelős vincelléreket, tudja-e már a pálinkafőzde helyét, tiszták-e már a pálinkás üvegek? Nagy a felelősség, mert jövőre már nem engedhetjük meg magunknak, hogy megint elrontsuk a gombolást. Mózes 40 évig vezette a zsidókat az Ígéret földjére, noha egy év elegendő lett volna odaérni. Az Úristen tudta miért kell a negyven év, hogy azok, akik még a régi reflexeket hordozzák, akik még az egyiptomi langyos konformizmust élték meg, akik még a fáraó országában nőttek fel, ahol igaz nem volt szabadság, de mindig volt kis hús a fazekakban, azoknak előbb el kellett múlniuk. Ezért volt az a negyven év. Új bort nem lehet régi tömlőkbe önteni - mondta a Mester, mert akkor az új bor szétfeszíti a tömlőt és kifolyik a bor a földre és pocsékba megyen. Ez történt az elmúlt húsz esztendőben.
Ideje elővenni az új tömlőket. És ez mindenkire vonatkozik, politikusokra, értelmiségiekre és minden emberre. Ha nem tudunk most már húsz év után megújulni, akkor sosem jutunk be az ígéret Magyarországára.

Készüljünk! Ki-ki magában, ott, ahol saját feladata van! Erjed már a cefre, elő az üvegekkel! Érik a gyümölcs!