Csobánci levelek

A Margit körút sarkán megállt egy T 34-es orosz tank, egy pillanatig gondolkodott, majd jobbra befordult a Szász Károly utcába.
Én és szüleim, meg a bátyám ekkor érkeztünk fel a pincéből, ahol már több napja időztünk nem teljesen jószántunkból, hanem mert a városban lőttek, s ezért a négyemeletes bérház valamennyi lakója leköltözött a fáspincékbe. Aznapra a hangulat lenyugodott, apám úgy döntött feljövünk. Anyám főzni kezdett, apám borotválkozni, bátyám pedig beült a lakás legkisebb helyiségébe, ahol azokban a napokban ideje nagy részét töltötte.
A T 34-es lassan haladt az úttesten, ahol az időben még nem álltak sem parkoló személygépkocsik, sem kukás edények, sem motorkerékpárok. Olyan üres volt az utca, amilyen 1956 október utolsó napjaiban Budapesten lenni szokott.
Két utcai szobánk volt, én a kisebbiknek az ablakához léptem, amelyen egy klöpl függöny lógott. Délelőtt volt, borús idő. Akkor ért az ablak alá a tank és megállt, akár csak én. Néztük egymást, én láttam őt, ő nem látott engem, mert a függöny eltakart. Még sosem láttam ilyen közelről tankot, hát megnéztem. Imponálóan nagy volt, ahogy hosszú csövét dél felé, a házakkal párhuzamosan tartotta. Elhalt a csörömpölés, a tank állt. Ekkor lassan megmozdította a tornyát. Kilencven fokot fordult és így a cső benézett az ablakon.
Lakásunk a magasföldszinten volt, egy magasságban a tank csövével. A cső vége talán két méterre volt tőlem. Megállt a forgás, s én éppen beleláttam a cső fekete mélységébe.
Hat éves voltam, nyolc hete már iskolás. Tudtam, mi a tank, s azt is tudtam, hogy lőnek vele. Apám a fürdőszobában, anyám a konyhában, bátyám… ezt már mondtam. Én meg a klöpl függöny mögött a cső feneketlen mélységébe néztem. A cső engem nézett.
Meddig álltunk így, nem tudom, mint a kígyó és bűvölője, s persze nem tudtam, hogy a hindu bűvöli-e a kígyót vagy a kígyó a hindut.

Nem tudom miért tette, amit tett és azt sem tudom, miért nem lőtt. Az utcában egy lélek sem járt, egy Molotov koktélt ugyan kidobtak egyszer innen a Margit körútra egy tank felé, de az később történt. Miért jött be a T 34-es? Mit akart az utcában, s mit akart épp a mi ablakunktól. S ha akart valamit, miért nem lőtt? Egy tank csöve arra való, hogy célozzon és lőjön. A tank célzott, de nem lőtt. Ha lő, akkor én ezeket a sorokat most nem tudom felolvasni, nevem ott szerepelne a bajai családi sírbolt márványkövén. J.B. élt hat évet.
Ma már tudom, hogy 1956 volt életem legfontosabb tizenkét napja, s azt is, hogy az a délelőtt a legfontosabb délelőttje. Ma már azt is tudom, hogy az egész nemzetnek az a tizenkét nap volt a legfontosabb, nemcsak a XX. században, de ahogy elnézem, még a XXI-ikben is.

Most volt ennek ötvenhárom éve. Nem tehetem meg, hogy ötvenhárom évvel öregebben, egy fél (?)élettel bölcsebben ne nézzek bele abban az ágyúcsőbe még egyszer. Mit látok ott benne? Mit látok a XX századi magyar történelemben? Két fontos eseményt. Trianont és 1956-ot. Mindkettő meghatározó a magyarságra, de amíg Trianon csak velünk történt, addig ’56 általunk, s bár nem tagadható, hogy Trianon megtörténtéhez kellett a magyarság korábbi saját ötven éves hozzájárulása, (mert, ahogy Aquinoi Szent Tamás mondja: semmi sincs ok nélkül), azért mégis fontosabb, amit a nemzet maga tesz, mint, amit vele tesznek.

1956 azért olyan fontos, mert mindannak, amely előtte történt ’56 a következménye és mindannak, amely utána történt az oka. Következménye Trianonnak, következménye 1945-nek, következménye 1949-nek is. Mert ha másként alakul a nemzet sorsa ezekben az években, akkor bizonyára nincs ’56. S ne feledjük, hogy mindaz, ami ’56 után történt, a Kádár korszak megtorlással induló, majd egyre lanyhultabb diktatúrája, a rendszerváltozás reményekkel teli évei, majd maga a rendszerváltozás és az azóta máig eltelt időszak is, mind ’56 következménye, politikai megosztottságunk máig tartó oka is ’56, még ha ezt nem is vesszük észre, vagy nem tudatosítjuk magunkban.

1956 a XX-ik századi magyar történelem gyújtópontja, de gyújtópontja kultúránknak, művészetünknek, demográfiai mutatóinknak, labdarúgásunk mai csődjének is. Oka a kereskedelmi tévék műsorainak, a forint árfolyamának, egyházaink helyzetének, folytassam?

1956 a sine qua non, a megkerülhetetlen, amely húsz éve csillogott a legfényesebben, de mára elvesztette nimbuszát, lejáratták alkalmatlan emberek pro és contra, mint egy leégett öreg Széna téri harcos úgy néz ki, amellyel már nem törődik senki, akin túllépett a századforduló konzumélete, elporladt, mint Pongrácz Gergely bajusza, ki figyel már rá. S mégis, leplezetten, lecsúszva, mint akiről már senki nem tud, és akivel már senki nem törődik 1956 elrejtve maga a XX. századi magyar történelem középpontja.

Egyszer még a hetvenes években busszal mentem át az Erzsébet hídon a jogi kar felé, s lenézve láttam, hogy a Petőfi szobornál nagy gyülekezet áll. Március 15-ike volt, ifjúgárdisták adták a sorfalat, pártunk és kormányunk vezetői szónokoltak 48-ról, a szabadságról, a forradalomról. Este azt írtam a naplómba: - Borzongató, amikor a farkasok ünneplik a bárányokat.

Mi a baj ötvenhattal? Hogy nincs a helyén. 1848-at 19 évvel a szabadságharc elitprása után, 1867-től már meg lehetett ünnepelni. Jókai megírhatta a szabadságharc regényét, A kőszívű ember fiait, kiöregedett honvédek masíroztak március 15-én, az Aradi tizenháromnak szobrokat emeltek s a nemzet felemelt fejjel emlékezhetett a nagyszerű forradalomra és az eltiport szabadságra. Tizenkilenc év, még egy nemzedéknyi idő sem telt el. Még éltek a honvédek, még fényesek voltak a vitézségi rendjelek és az emlékek, még unoka a nagypapától hallhatta mi történt az alatt a csodálatos másfél év alatt, a nemzet passzív rezisztenciával ellenállt a hódítóknak. Volt Deák, a haza informális vezetője és volt Arany János, aki a felkérésre, hogy írjanak a költők Ferenc József első magyarországi látogatása alkalmából dícshimnuszokat, megírta A walesi bárdokat. A nemzet nem vesztette el a tartását e 19 év alatt.

1956-tal ez nem így történt. Az elnyomás nem 19, de 33 évig tartott. Elvették tőlünk '56-ot, még a nevét is elvették, nem volt szabad forradalomnak nevezni, csak ellenforradalomnak, mert az őt leverő kormányt nevezték Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak. Tabu lett, még a nevétől is féltek, mint ahogy tabu volt Nagy Imre neve, s amikor egy költő harminc év múlva a főnévi igenevek utolsó két betűjét nagy betűvel leírta, hogy NI, a helytartótanács remegni méltóztatott. Nem mondhattuk, hogy forradalom, hisz, ha 56 forradalom volt, akkor a kádári országlás ellenforradalom. Nem mondhattuk, hogy felszabadító harc volt, mert akkor a szovjet offenzíva megszállás lett volna, s oda a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság hamis mítosza. 33 éven át hazugságra épült egy rendszer, a megszállók féltek ötvenhattól, még a hetvenes-nyolcvanas években is titkosrendőrök cirkáltak a forradalom helyszínein. Én kisgyerekeimmel minden október 23-án lesétáltam a Bem térre, kézenfogva elmeséltem nekik, mi történt itt húsz-harminc éve. Körbejártuk a teret, figyeltem a sötét őszi estében gyanúsan mozgó, tétlen férfiakat, ennyit tehettem, de tudtam, ha ezt nem teszem meg, gyerekeimben nem tudom tartani a parazsat, mert ezekben az években csak erről lehetett szó, a parázsról, hogy ki húnyjék a forradalom tüze.

Sajnos országos mértekben ez nem így sikerült. Kádár, miután akasztott, börtönbe zárt és tönkre tett életeket, családokat és egy egész nemzetet, az ajtó mögé tette a korbácsot és nekiállt a cukorkák osztogatásának. Savanyú cukorkák voltak ezek, de cukorkák, egy ára volt a megszerzésüknek, meg kellett tagadni, el kellett felejteni '56-ot. S a magyar nemzet úgy járt, mintha Dániel könyvéből lépett volna elő. -Mene, tekel, ufarszin - írja a láthatatlan ujj - megmérettél, megszámláltattál és könnyűnek találtattál. Persze Haynau és Ferenc Jóska kismiska volt Kádárhoz és Hruscsovhoz képest. És nem volt egy Deák Ferencünk sem, és a költőink-íróink nem hogy A walesi bárdokat nem írták meg, de elhallgatni sem tudtak, s lassan mindenki megtanult együtt élni a Vésszel. Túl hosszú volt a 33 év? Nem, mert már 5-10 év után is feledtük a forradalmat. Azt mondták az 1963-as amnesztiával börtönből kiengedettek, hogy senki sem mert a szemükbe nézni, mert egykor volt barátaik '56 fényét látták a börtönből jöttek szemében, azt a fényt, amely bennük már rég kihunyt, akik már elfelejtették ötvenhatot.

Ezért nincs ma becsülete '56-nak, mert egy ország lelkiismerete rossz. Most, amikor húsz éve nyiltan ünnepelhető a forradalom, letudjuk, mint egy leckét, mert szívünkből már kiveszett '56, mert elfeledtük a forradalom tüzét, amikor az ország együtt mozdult és szégyelljük magunkat, mert tudjuk, hogy hűtlenek lettünk. Kényelmetlenek nekünk az egykori meghurcolt ötvenhatosok, egy elvesztett élettel a hátuk mögött, rossz ruhákban és kopottan, nem merünk a szemükbe nézni, mert ég az arcunk. És e húsz évben nem egyszer, nem kétszer újra bekövetkezett a hetvenes évek élménye, amikor a pufajkás és elvtársai koszorúzták a meggyilkoltak emlékét, s a farkasok ülték a bárányok ünnepét.

Észvesztő mértékben csökkennek forradalmaink és szabadságharcaink időtartamai. Rákóczi még nyolc évig harcolt és tartotta a nemzetet, Görgeyék már csak másfél évig tudták megtenni ezt, és '56 forradalma csak 12 napig tartott. Mégis ez a legrövidebb forradalom adta nekünk, ma élőknek a legtöbbet, s adná ma is, ha ismét értenénk, bűneinket megbánva ismét tiszta szívvel ünnepelnénk és átélnénk mindennapos üzenetét. Amíg beteg a nemzet lelke, sosem fogunk újra ötvenhatosok lenni! Tegyük rendbe előbb magunkat, vegyük ki a gerendát saját szemünkből, hogy végre tisztán lássunk. Adjuk vissza a nemzetnek ötvenhatot s találjunk rá mi is a forradalom útjára.

Mikor e sorokat írom, október utolsó vasárnapján, Csobánci szőlőmben, a hirtelen jött őszben, már látom, hogy '56-ot, ezt a megvetett, megpofozott, lecsúszott öreg hontalant, az idén is miként húzták elő politikai bűvészinasok a kalapból, miként forgatták körülötte magukat, illegve és billegve, tülekedve, hogy megérinthessék, mint egy csodahozó talizmánt, tizenkét napra kipúderezték és megfésülték, hogy fényében sütkérezhessenek, s miként fogják november 4-ike után visszaejteni régi állapotába újra, letudva a kötelező gyakorlatokat, a hátsó polcra visszatéve a kincstári gumimosolyt.

Ezt a levelet azoknak a keveseknek írom, akik még tudják, és gyermekének is elmondták, mi volt 1956, mert – mint tudjuk - “lesz még egyszer ünnep a világon”.

Az a nyitott ágyúcső még mindig farkasszemet néz velem, s mert néma maradt, kötelez.