Csobánci levelek

Az ősz öregember korán reggel kilépett háza kapuján. November vége volt, esős mediterrán tél. Párás ködben ült egész Jeruzsálem, mint ahogy ilyenkor szokott. Nedves volt minden, a szamarak hátán a nyereg, a párázó levelek csöppeket hullattak a térre, a nők átázott nedves köpennyel burkolták be magukat, a picaon a halárusoknak nem kellett sem a kagylókat, sem a mélyről kifogott rombuszhalakat locsolni, mert megtette ezt az időjárás. Az öregember átvágott a sikátorokon, egyenest a templom felé ment, mint minden áldott nap immár évtizedek óta. Öreg volt és öszetöpörödött, de az életkedve nem veszett el. Nem , mert tudta, ha ma nem, akkor, holnap, ha holnap nem, akkor holnapután, de egyszer beteljesedik az Írás. Ha nem ma, ha nem a jövő héten, akkor majd a jövő évben. Várakozott, mint ahogy évtizedek óta, mert megígértetett neki, nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr felkentjét. Simeon ma is belépett a templomba, még hajnal volt és a sötétség beült a lelkekbe. Advent volt, az Úr várásának ideje.

Mint ahogy Santiago, az öreg halász aki, "már öreg volt, kis csónakján egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit". Írta Hemingway Ernő az egyik legjobb magyar író, Ottlik Géza fordításában. Nyolcvannégy nap, majdnem három hónap, megélhetés nélkül nem kevés.

És most egy párbeszéd:

"Estragon: És most mit csinálunk?
Vladimir: Nem tudom.
Esztragon: Menjünk el!
Vladimir: Nem lehet.
Estragon: Miért nem?
Vladimir: Godot-ra várunk.
Estragon: Persze, persze."

Samuel Beckett írta ezt a várakozást az örök várakozás szimbólumaként megjelenített Godot-ra várunk színművében, ahol senki sem tudja ki az a Godot, ha csak a God - magyarul Isten - szó nem vezet a megfejtéshez.

És még mennyi várakozás, Kafka földmérőjéé, aki sosem jut be a Kastélyba, Hans Castorp, aki arra vár, hogy a Hegyről lejusson a sikföldiek világába, de erre már sosem kerülhet sor. Pál és Virginia Csáth Géza lehetlefinom novellájában a püspöki engedélyre vár, az unokatestvéri házasság szentesítéséhez,
Solvejg is vár, az Ezredes is vár az Arabs szürkében utolsó vacsoráján, hogy eljöjjön az idő, amikor lepuffanthassa a párbajban ellenfelét, mindannyian várunk életünk meghatározott pillanatában, mert várkozni örök.

Adventus Domini, az Úr érkezése, ez a szent négy vasárnap és a köréje fonódó 20-25 nap. A várakozás szentsége, mert várni jó.

Miért? Mert egész életünk várakozás. Gyermekvárás, kilenc hónap, remények és tervek, menyasszony várás, várakozás a szent titokra, és az élet minden szegmensére. Várakozás a megérkezésre, az ébredésre, a beteljesülésre, várakozás az életre, és várakozás a halálra. Kinek mikor mi a várakozás.

És persze várakozás, ahogy azt Simeon tette az Ígéret szerint. Várakozás az Úr eljövetelére. Mert ezzel végezte egy hete az egyházi év és ezzel kezdi. Egy hete eljött Krisztus Király, ítélni eleveneket és holtakat, egyik oldalra a kosokat, másikra a juhokat. Tudjuk eljön a perc, amit senki sem tud, mert nincs, aki tudná s a ég felhöin eljön az ítélő, a király. S egy héttel később, mintha mi sem történt volna újra várni kezdjük a várhatatlant,a kisededet. Miért? Mert az élet körforgás. Beteljesülés és indulás. Történelmünk körkörösen halad előre, egyre magasabbra törve, megőrizve és tovább lépve. A világ a miénk, de nem mi mozgatjuk.

Mit várunk Karácsony előtt? Az Úr eljövetelét, mert ismét érezzük, hogy egyedül vagyunk. Egyedül és támasz nélkül, mert az ember nem elég önmagának, bár azt hisszük mi magunk elegek vagyunk, de nem, az Isten nélkül semmik vagyunk. Nincs hátterünk és nincs auránk. Egyedül nem vagyunk képesek semmire.Várunk, mint Estragon és Vladimir, mint az öreg Santiago a tengeren, mint Simeon a jeruzsálemi templomban, mert várni kell és várni jó.

A várakozás valamire. A halálos ítélet csöndje után az a pár óra a hajnali akasztásig. Az első tolófájások után a gyermek megszületéséig. A repülőgép késése miatt addig, amíg ki nem írják, missed, eltűnt. A hét, amíg elkészül a szövettani eredmény, a nap, amíg a gyerek leállamvizsgázik, az óra, amíg a zsűri kimondja a verdiktet, a választás estéje, amíg egy ország leszavaz, mind a várakozás csendje és reménye. Mert várni kell, hisz várakozás nélkül nincs élet, mert a várakozás eredménye az eljövetel, a beteljesülésé, a születésé, a halálé.

József arra várt, hogy megérkezzenek Bethlehembe és legyen szállás, Mária, hogy egészséges legyen a gyermek, Simeon, hogy nyolc nap után ott legyen épp akkor a templomban, amikor az Úr eljövetele megtörténik. Mindenki vár valamire.

Mire várunk ma, 2009 adventjén? Megújulásra, hogy végre ránk találjon az Úr és megrázzon, mint a mondás szerint, Krisztus a vargát, mert végre meg kell minket rázni, mert tespedtek és rosszkedvűek vagyunk, joggal. Mert elment az életkedvünk és fáradtak, elnyűttek és pesszimnisták vagyunk, akikben nincs már bizalom senki és semmi iránt. Rázzon meg minket az Úristen, mert ha nem ébredünk fel akkor végünk. Jöjjön el a gyermek Jézus és öntsön a szívünkbe malasztot - ezt a szót sem ismerjük már, mert, bár a legrégibb magyar nyelvemlék szava, elfelejttette velünk a hetvenes évek szócseréje, hisz kegyelmet mondunk az Üdvözlégyben, vajon miért? Térjünk végre észhez és lásssuk be, nem az a világ a miénk, amerre ma terelnek minket, nem a konzumlét, a gagyi médiumok és nem az igénytelen plázák világa, hanem a családé és a barátságé. Mert elég volt a niemand létből, elég a bornírtságokból, elég a látványkonyha szerencsétlenkedéséből. Valódi érték kell, nem előre csomagolt igazságok, de frissen sütött töpörtyű, melegen abált tokaszalonna, és tiszta termelői méz világa, újborral, mert ez a hiteles. Erre várunk.

Már csak alig egy hónap, s megszületik a Megváltó. És idén is meg tud váltani majd minket?