Csobánci levelek

Az alba-regiai püspök felemeli a kelyhet és mondja: "Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a bort. Felajánljuk Neked, mint a szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet itala."

Balra állok, félig mögötte, jobbra tőlem a bátyám, velem szemben a máriaremetei templom, tele rokonokkal, barátokkal, a barátok gyerekeivel, unokáival. Bátyámmal utoljára mintegy ötven éve ministráltunk így együtt az Országúti ferencesek templomában, ahol még Achilles testvér kötötte meg a szoknyát a derekunkon és adta ránk a karinget, meg a gallért. Régen volt? 1959-et, 60-at írtuk, mi, gyerekek nem tudtuk, de akkor még akasztottak, legjobbjaink börtönben ültek. Bátyám volt mindig a jobb belső én a bal. Mert ő három évvel öregebb és ő tudta a Confiteor-t végigmondani latinul, ő vitte át a misekönyvet jobbról balra, aztán vissza. Ő töltötte ki a bort és a vizet, ő csöngetett, én csak nyusziskodtam mellette. Most újra együtt ministrálunk, ő tölti ki a bort a kehelybe, ő csönget. Én olvasom a Szentleckét Ozeás könyvéből. Anyám az első sorban ül a tolókocsiban és könnyezik, mert ezt már ötven éve nem látta. A püspök a szentbeszéd végén engem említ, aki miatt összejött ez a gyülekezet ma délelőtt fél 12-re, mert a barátaim meghívták a püspök urat, meghívták a rokonokat, barátokat, ismerősöket engem, a születésnapost köszönteni, és ebben a misében hálát adni azért a hat évtizedért, amely most töltődött be.

Szépek a szavak, van időm elgondolkozni, mennyi is hatvan év? Évszázaddal ezelőtt, ha valaki megélte, már szép kort élt meg. "Nyolcvan év ritka szép, hetven év, jó ha ép, hatvannégy esztendő, untig elegendő" - írta Arany János, aki egy év múlva el is ment az örök Parnasszusra. Apám szerdán hatvan éves lett, csütörtökön nyugdíjba ment és még huszonöt évig élt a családjának, unokáinak, annyi szeretetet adva, hogy mindenki őt emlegette ma is, mert hiányzott, s mert nélküle én sem lennék. Hányan nem éltek hatvan évig, s mégis milyen teljes életművet hagytak maguk mögött. Karinthy, Kosztolányi 51 évet élt, Babits 59-et, Mátyás király 47-et, Csehovnak csak 44 év jutott, Beethoven és Dürer 57-et kapott, a legvarázslatosabb magyar író, Krúdy Gyula 55 éve alatt többet írt, mint tíz másik és Szent Ferencnek sem jutott 45 évnél több, mégis hatása az emberiségre máig malaszttal teljes.

S ezzel még nincs vége az ünneplésnek, Zoli barátom beköti a szemem és elvisz a szállodájába, ahol a kiránduló öltözéket a fiam által konspiratív módon idecsempészett zsakettemre váltom, csíkos nadrággal, megfelelő galambszürke nyakkendővel, majd újra beülünk a fekete autóba, szemem bekötve és kigurulunk valahová a városba. Bekötött szemmel is érzékelem, hogy a Városliget környékén járhatunk, megállunk. Kisegítenek a kocsi hátsó üléséről, két oldalt két barátom karol belém és óvatosan jelezve a lépcsőket, bevezetnek egy terembe. Semmit sem látok, de hallom a csendet és azt is, hogy a teremben feltehetően sokan ülnek, mert ha sok ember hallgat, annak van egy sajátságos háttér zaja. Senki sem szól egy kukkot sem, amikor még egyet kell lépnem egy dobogóra, majd Zoli leveszi a kendőt. Egy karmesteri dobogón állok, velem szemben ül hatvannégy zenész, a Szent István Gimnázium 56 éve alapított teljes nagyzenekara. Megfordulok, mögöttem hasonló létszámú közönség, a barátaim és az általuk idecsábított rokonok, ismerősök, barátok. "Szó megszakad, hang fennakad, lehelet megszegik." De most ősz bárd nem emelkedik, mert én vagyok az.

Gyomorkeserű címmel kiadott harmadik könyvemben van egy fejezet, az a címe: Három kívánság. Ebben még e század elején megírtam, hogy ha lenne egy jó tündér, akkor mi lenne az én három kívánságom. A könyvet kiadtam, bárki elolvashatta, el is olvasták. Egy már teljesült, egy jó budapesti étterem étlapjára felkerülni egyik receptemmel. Vagy évtizede felkerült a tabáni Aranyszarvas étlapjára a Szarvas Jávor módra, ahogy azt én csinálom, hétféle fűszerrel, krokettel, Cumberland mártással. Amióta fenn van, már kanadai magyarok is érdeklődtek az étteremben, "tényleg jávorszarvas is van maguknál az étlapon?" Van, jöhetnek- szólt a válasz. Azóta az Aranyszarvast megvették mások, átalakult a profilja, az étlapja, divatos, mai konyhát visz, amelyen már nem volt hely a hagyományos vadételnek, sebaj, ezt már tőlem senki sem veheti el.

Volt a Magyar Rádiónak egyetlen műsora, amely több mint fél évszázadig nem került le a repertoárról, nem a Szabó család, nem a Moha bácsi, a törpe, még csak nem is a Szív küldi, hanem a vízállásjelentés. Minden délután 13.45-kor a Petőfin felolvasták a Kárpát medence folyóinak, tavainak vízállását. Ez a műsor maga volt az állandóság, ugyanazok a mérőállomások, a Zagyva Apcnál, a Bodrog Felsőbereckinél, a Fehér-Kőrös Honctőnél, a Berettyó Szalárdnál, a Hernád Aboskőszegnél. És mindegyikhez két szám, az első a vízmérce állása, a második a medertelítettség százalékos mértéke. És persze a Dunán a gázlók és mederszűkületek, ahol "hajóvonták találkozása tilos". Ezt szerettem volna egyszer felolvasni, mert ez a műsor maga az élet, a mindennapi élet, a hétköznapjaink élete, amely ugyanolyan volt az ötvenes években, mint a nyolcvanasban, csak a vízállás változott. Igaz egyszer Bán György, a rádió legendás bemondója, aki nem vetette meg a jó bort sem, egyik nap fejből mondta a vízállásjelentést, és olyan számok röpködtek az éterben, hogy egy vízmérnök kétségbeesetten telefonált a rádióba, ha ez igaz lenne, már a Keleti pályaudvar is víz alatt állna, de ez csak kivétel volt, másnaptól minden maradt a régi vágányon. Pár éve a rádió új vezetése levette a vízállásjelentést, ma már nincs, de remélem, az új vezetés visszailleszti, mert ha valami örök, akkor ez a műsor az, és akkor még lesz esélyem.

Harmadik kívánságom Rossini mesterhez kapcsolódik, aki 38 éves korában abbahagyta a zeneszerzést és ettől kezdve csak a gasztronómiának élt, komponált, de nem hangjegyeket, hanem ételeket. Főzésben magam sem vagyok elveszett ember és Rossini zenéje mellett gasztronómiai szenvedélye is közel áll hozzám. Mindenekelőtt a nyitányai, s azok közül is a Tolvaj szarka, amely a zeneirodalom egyik csúcsa. Hét-nyolc percben olyan ötletek tömege, hogy egy tízfogásos ebéd nem tudja ezt, amit a mester ebben a rövid nyitányban komponált. Dobpergéssel indít, s lassan emel minket, hallgatóit, felemel és magával ragad, játékosan, nem erőszakkal, visz, repít, már elhagytuk eddigi életünket, újra meg újra ismétli az elragadtatás ütemét, átlényegít. A tolvaj szarka és a tolvaj zeneszerző kilop, kiemel ebből a világból és átad a katartikus érzésnek, a zene hatalmának. Voltam olyan botor, hogy megírtam vagy tíz éve, ez a harmadik kívánságom, elvezényelni a Tolvaj szarkát egy nagyzenekarral és most itt állok ezen a karmesteri dobogón.

Csönd, a várakozás csöndje. Szétnézek a zenekari tagokon, jóindulatú mosollyal tekintenek rám, szemükben a régi latin mondás: Hic Rhodus, hic salta! Most vagy Rodoszon, most ugorj! "Hölgyeim és Uraim - mondom - most Önök is meg én is olyan helyzetben vagyunk, amilyenben még nem voltunk. Itt egy feladat próbáljuk megoldani". Felveszem a kiterített kotta alá fektetett karmesteri pálcát és megkocogtatom a kottaállványt. A zenekar profi módon készre emeli a hangszereket. Ránézek a dobosra, aki elkezdi a pergetést. Kétszer, háromszor, majd beindul a teljes zenekar és árad a csodás Rossini-dallam, amit annyit, de annyit hallottam, de most érzem, hogy a jobb kezem üti a taktust és ahogy haladunk a balkéz is a pianóknál csendesít, a fortéknél felemel és erőt ad. A kottát nem használom, mert minek, ez a darab itt van a fejemben, tudom mikor ki lép be, hol a fúvósok, hol a bőgők, húzzák a zenészek jóindulattal és egyre lelkesebb mosollyal, szemben velem a harmadik hegedűs egy kedves asszony, olyan bíztatóan int a szemeivel, hogy erőt merítek és lassan elfelejtem a helyzet váratlanságát, kiszolgáltatott szituációmat és kezdek amatőr kafrmesterből zeneélvezővé válni, már nem az a gond, hogy mit csináljak a kezeimmel, hanem hogy mit ne csináljak, mert Rossini mester és ezek a csodás zenészek már együtt adják nekem ezt a születésnapi ajándékot sok szeretettel és én azt tudatosítom magamban, hogy elfogadom azt, ami elsőre még félelmetes volt, hogy elfogadom és átélem azt az örömet, ami egyszeri és megismételhetetlen az életemben, mert soha többet én már nagyzenekart nem fogok vezényelni, mert nem ez a dolgom. A társadalmi munkamegosztás ajtaja résnyire kinyílt és barátaim beszuszakoltak e résen, de ez csak kivétel, s ahogy e jeles zenészek egyike sem akar holnaptól ügyvédként dolgozni, magam sem leszek karmester, de ez a csodás zene és a barátok szeretete elragad, emelem karjaimat, kezemben a pálca, nem számít, hogy én nem vagyok profi, elég, ha a zenekar az, a lényeg nem az én vezénylésem, hanem az a helyzet, amit a barátaimtól kaptam ajándékba. Az a szeretet, ahogy megtalálták ezt az írásomat, kibontották belőle a lehetőséget és megszervezték ide ezt a csodás zenekart (még Záborszky József, a 91 éves alapító karmester is eljött meghallgatni ezt a szcénát) és nekem adták a szeretetüket. Ez a lényeg, mert a barátaim ismerik a második parancsot: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És, aki ismeri a második parancsot, az ismeri az elsőt is, mert csak az tudja jól szeretni a felebarátját, aki szeretni tudja az Istent is.
Egy hét múlva Virágvasárnap, Krisztus egy szamárcsikón érkezik Jeruzsálembe, a tömeg lelkesen ünnepli, pálmaágakat fektet elé és ruhákat, hogy azon lépegessen, ahogy a musical címe írta, aznap Jézus Krisztus valóban szupersztár, lába előtt egész Zsidóország, keze egyetlen mozdulatára elzavarnák a főtanácsot és megválasztanák királlyá. Ha akarná, de nem akarja, mert tudja, ez a szeretet nem az a szeretet. Ez a szeretet öt nap alatt semmivé foszlik, ez csak a plebs rajongása, a mag, amely a kövek közé esett. Gyorsan kivirágzik, de épp oly gyorsan el is szárad. Ugyanez a csőcselék, aki ma őt élteti, péntek délelőtt már azt fogja üvölteni: Ne ezt, hanem Barabást, és azt is, hogy Feszítsd meg őt! Izrael is kis ország, nekik is csak egy csőcselékük volt.

Nem a születésnapomat akartam elmesélni, csak azért tettem, mert a szeretetről akartam írni. A szeretet erejéről, arról, hogy bár a világon semmi sem egyszerűbb, mint szeretni, mégis milyen nehezen tudjuk megtenni. A szeretethez nem kell eszköz, nem kell szaktudás, nem kell pénz, szeretetet úgy is adhatok, ha semmim sincs, csak egy jó érzés bennem. Jó szeretni? Jó. Könnyű szeretni? Nehéz. És ami még nehezebb, a szeretetet elfogadni, mert az igazi szeretet igazi elfogadót kíván. Ez nem a sztárok körülrajongása, a szeretet nem felületes, nem látványos, nem tömeges. A szeretet mindig katartikus. Én igazi katarzist értem át, és amikor az utolsó hangjegy felzengett a tuttiban és egyetlen mozdulattal leállítottam a zenét, felcsendült a taps, de én azt nem hallottam. Igazából azt gondoltam, miért lett ilyen gyorsan vége? Mert jól esett hallgatni ezt az áradó zenét és élvezni a barátok ajándékát. A barátok szeretetét. Azt a szeretetet, amely nem múlik el soha, s amit minden nap tudunk, de csak ritka alkalmakkor érezzük meg.

Nagypéntek közeleg, és ha újra megkérdezi a főtanács, mit akarunk, döntsünk helyesen. Az idén kivételesen kétszer lesz Nagypéntek, április 2-án és április 11-én. Ne tévedjünk! Mert csak így lehet feltámadás.