2008. 06. 20. 11:15
zenei műsorok
Gyarmathy Dóra és Laczó Zoltán Vince műsora
Beethoven: Missa Solemnis 2
Beethoven időben közel állt ugyan a „bécsi klasszikus triász” másik két tagjához – sőt Mozartot is, Haydnt is személyesen ismerte –, alkotása mégis a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi körülményeknek köszönhető, részben annak az új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában, mint „szabad művész” kivívott magának. Mindez azonban mégiscsak külső kerete művészi és emberi nagyságának, amely nemcsak a világban való érvényesüléshez segítette Beethovent, de erejének forrása volt egyéni szenvedéseinek, gyógyíthatatlan betegségének elviseléséhez is. Minden megpróbáltatáson felülemelkedő optimizmusa tette képessé arra, hogy győzelmesen vívja meg élethalálharcát a sorssal, és arra is, hogy higgyen az emberekben, bízzék az emberiség jövőjében.
Alkotóművészete – tehetségének korai jelentkezése ellenére is – viszonylag lassan fejlődött ki: csaknem huszonöt esztendős volt, amikor első olyan műveit kiadta, amelyeket már opus-számmal jelölt. Ezeknek, bár a kor zenei köznyelvét beszélik, egyénibb, az elődökénél intenzívebb, direktebb a kifejezése. Beethoven az öröklött zenei formákat is a maga sajátos mondanivalója számára alakította át. A „nagy teremtő korszak” a harmadik szimfóniával, az Eroicával kezdődött. Ebbe a „középső” periódusba tartozik egyetlen operája, a Fidelio, hat szimfónia (a harmadiktól a nyolcadikig), az op. 59-es vonósnégyesek, a két utolsó zongoraverseny, a hegedűverseny, a Waldstein-szonáta és az Appassionata. Az életmű csúcsára érkezett mester nem alkotott könnyen: vázlatfüzetei kínlódó, töprengő módosításokról tanúskodnak, a zene ugyan a bőség zavarbaejtő áradatával lepte el a komponistát, a teremtő akarat azonban addig fáradozott, míg a kínálkozó zenei anyagot a kívánt kifejezés legtermészetesebb eszközévé nem tette. Előfordult, hogy éveken, évtizedeken, egy életen át magában hordta a gondolatot, míg meglelte annak végleges zenei megoldását. Az utolsó művészi korszakban Beethoven már nem küzdött az anyaggal: dallam és ritmus, harmónia és forma engedékenyen simult roppant akaratához, és a mester, aki már a külvilággal minden kapcsolatát elvesztette, habozás nélkül áldozta fel a dallam „szépségét”, a ritmus szimmetriáját, nem riadt vissza a „disszonáns” hangzatoktól, és szuverén módon vetette el a hagyományos formákat, mikor végső közlendőit az emberiség számára elmondja.
A Missa Solemnisben Beethoven egyszerre látja és láttatja az örökkévalóságot és a tévelygő, szánalmas embert, aki minden esendősége ellenére mégis szeretetre méltó, hiszen Isten képmása, Isten gyermeke, aki csak úgy lelheti meg boldogságát, ha testvérként él a földön, ahogy – a Missa Solemnis nagyívű mondanivalója mellett – a Kilencedik szimfónia végén, az Örömóda soraiban is hallhatjuk.
A Missa Solemnis megismerését a Sanctus-Benedictus és az Agnus Dei tétellel folytatjuk. Előadja: Edda Moser, Hanna Schwartz, René Kolio, Kurt Moll, a Hilersumi Rádió Kórusa és az Amszterdami Concertgebouw Zenekar, Leonard Bernstein vezényletével.