2008. 08. 15. 11:15
zenei műsorok
Gyarmathy Dóra és Laczó Zoltán Vince műsora
Liszt Ferenc 1. Missa Solemnis-Esztergomi mise
Liszt Ferenc művészi pályája és egyénisége összekötő kapocs a bécsi klasszicizmus és a huszadik század között. Szinte egész életét végigkísérte az Egyházhoz, az egyházzenéhez való kötődés, élete során több alkalommal felmerült számára a papi hivatás lehetősége is. A nyugat-magyarországi Doborjánban született 1811. október 22-én. Magyar neve ellenére anyanyelve a német volt, magyarul sohasem tanult meg tökéletesen. Ennek ellenére önmagát – különösen 1838-at követően – következetesen magyarnak vallotta. Számunkra magyarsága vitán felül áll, ám a világ zenei köztudatában mindez kérdéses, legtöbb nem hazai kiadású lexikon német zeneszerzőként említi.
Apja, Liszt Ádám, az Esterházy-uradalom gazdatisztje korán felismerte a gyermek kivételes zenei tehetségét, és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatására. Liszt kilenc éves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártolók vállalták külföldi taníttatását. 1822-ben Bécsben mutatkozott be, ahol Beethoven is látta (betegsége folytán már nem hallhatta) zongorajátékát. Itt először Beethoven tanítványától a neves zongoraművész és zenepedagógus Karl Czernytől, később az idős Salieritől tanult. Szintén Bécsben jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára, amelyre Beethoven is írt variáció-sorozatot. Liszt a következő évben Párizsban, a Conservatoire-ba kérte felvételét, a Cherubini igazgatása alatt működő nagyhírű intézményben azonban, külföldi lévén, ezt megtagadták tőle. Zeneelméletet, ellenpontot magánúton tanult, közben hangversenykörútra indult. Londoni bemutatkozását számos újabb meghívás követte Franciaországba, Svájcba, és ismét Angliába. Műsorán többnyire a népszerű operákra írt ábrándok, csillogó parafrázisok szerepeltek. Közben apja elhunyt, és a tizenhat éves Lisztnek egyedül kellett gondoskodnia magáról és édesanyjáról. 1827-ben egy időre Párizsban telepedett le, ahol, mint a társasági élet ünnepelt egyénisége, megismerkedett a szellemi élet kiválóságaival. Chopintől a zongorajáték árnyalatait tanulta el, Berlioztól a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait. Paganini hegedűtechnikájának bravúros eszközeit a felhasználta saját zongorajátékának végső tökéletesítésére. 1835 és 1839 között romantikus szerelmével, Marie D’Agoult grófnéval Svájcot és Olaszországot járta be: ezeknek a festői benyomásoknak emlékét őrzi Vándorévek című zongoraciklusa. A harmincas évek végén ismét hangversenykörutakra indult, ő volt az utolsó művész, aki még postakocsin járta be egész Európát, Portugáliától Oroszországig.
Magyarságára az 1838-as pesti árvízkatasztrófa idején ébredt rá. A károsultak megsegítésére azonnal felajánlotta Bécsben rendezett hangversenyeinek teljes jövedelmét. Néhány évvel később ugyanilyen bőkezűen járult hozzá a bonni Beethoven-emlékmű létrehozásához. Az oroszországi hangversenykörutak során megismerkedett a megújult orosz zene alkotóinak művészetével és az új szerelmet jelentő lengyel származású Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnővel.
A negyvenes évek elején Weimarban az udvari színház karmestere lett. Mint tevékeny és az újért lelkesedő, vezető posztot betöltő muzsikusnak, nemegyszer nyílt alkalma az ígéretes tehetségek felkarolására, ösztönző pártfogására. Bemutatta többek között Wagner három korai operáját a Lohengrint, a Tannhäusert és a Bolygó hollandit, valamint Berlioz Benvenuto Cellini-jét. Közben Európa minden részéből zarándokoltak hozzá a zongoraművész-jelöltek, hogy tanítsa őket.
Liszt élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg. Kezdeményezésére és hosszas küzdelmek után 1875 márciusában Budapesten megkezdte működését a Zeneakadémia, melynek alapító-elnöke és zongora-professzora lett. Az intézmény másik zongoratanárává és igazgatójává a tizenkilencedik századi magyar zene másik kiválóságát Erkel Ferencet nevezték ki. Liszt tulajdonképpen már a weimari letelepedése óta visszavonult a koncertezéstől, bár alkalmilag olykor még pódiumra lépett, életcélját azonban végérvényesen a zeneszerzésben látta. A weimari évektől kezdve alkotói termése jelentős mértékben eltér az egykori világjáró zongoravirtuóz műveinek stílusától. A tetszetős csillogás és ördöngös technika egyre inkább eltűnt ezekből a kompozíciókból, hogy helyet adjon az újat kereső – harmóniai szempontból egyre merészebb, formai szempontból egyre egyszerűbb, mondanivalóját tekintve egyre mélyebb – alkotásoknak. Az egy témára épült zongoraversenyek, a h-moll szonáta monumentális tömbje, a Haláltánc-változatok keserű hangja, a Faust-szimfónia drámai víziója egy-egy állomás e fejlődés útján. A kései zongoraművek: az utolsó Elfelejtett keringők, a végtelen magány ihletéből született vad és nyers Csárdások pedig egyre meredekebben ívelnek e muzsika kései örököse és folytatója, Bartók felé. Liszt, akit még ifjú zongoraművészként Beethoven tekintete bocsátott útjára, és aki 75 éves korában, 1886-ban hunyt el Bayreuthban, valóban közvetlen elődje volt Bartóknak. Bárdos Lajos elemzése azt is kimutatta, hogy Liszt, muzsikájában a 20. század összes jelentős zenei újítása csírájában megtalálható.
A Musica Sacra mai adásában a Missa Solemnis Kyrie és Gloria tételét mutatjuk be, melyet Liszt Ferenc az esztergomi bazilika 1856-os felszentelésére komponált. A művet előadja Kincses Veronika, Takács Klára, Korondy György, Gregor József, valamint a Magyar Rádió Ének és Zenekara. Ferencsik János vezényel.
Az Esztergomi misét Scitovszky János érsek felkérésének köszönhetjük. Még pécsi püspökként 1846-ban megkörnyékezte Lisztet, hogy az átépítés alatt álló pécsi székesegyház majdani felszentelésére komponáljon misét. Liszt örömmel fogadta az ötletet, de a mise – valószínűleg az 1848-as események következtében – nem valósult meg. Scitovszky 1849-ben Magyarország prímás érseke lett, és rá várt a feladat, hogy a török dúlás romjain felépülő új esztergomi bazilikát felszentelje. 1855 februárjában az érsek emlékeztette Lisztet korábbi ígéretére és hivatalosan is megbízta, hogy az országos jelentőségű eseményre ünnepi nagymisét komponáljon. A megbízást Auguszt Antal báró – Liszt egyik régi barátja – közvetítette. Liszt már ugyanez év május másodikán kelt levelében megírta Richard Wagnernek, hogy befejezte a művet.
Liszt ekkoriban még korántsem volt világhírű zeneszerző, személyében kortársai inkább az egyedülálló technikájú, ünnepelt zongoravirtuózt tisztelték. Művei a korabeli Magyarországra szinte egyáltalán nem jutottak el. A közhangulatra jellemző, hogy a Missa Solemnis bemutatója csaknem meghiúsult, az ellenzők táborát gróf Festetics Leó, műkedvelő zeneszerző vezette. Rávette az érseket, hogy Liszt – szerinte előadhatatlan – művének bemutatójától tekintsen el, helyette Seyler Károly érseki zeneigazgató miséjét mutassák be. Liszt szégyenletes mellőzését csak Auguszt Antal báró hathatós közbelépése akadályozta meg. Liszt még 1855-ben javasolta, hogy a mise változó részeinek megírására a „legtehetségesebb és legilletékesebb hazai egyházi zeneszerzőt”, Mosonyi Mihályt kérjék fel, aki örömmel vette a felkérést, ám az általa írt Offertórium és Graduálé helyett az ősbemutatón mégis Seyler Károly kompozíciói hangzottak el. Elégtétel gyanánt Liszt később bemutatta Mosonyi misetételeit a pesti Belvárosi templomban. A történtek ellenére Mosonyi – Liszt iránti tisztelete jeléül – nagybőgősként működött közre az Esztergomi mise ősbemutatóján. A gesztust Liszt úgy viszonozta, hogy a Credo tétel végén a főtéma nagybőgő-szólóként hangzik el.
Mosonyi Mihály így emlékezik a bemutatóról: „Én Lisztet akkor tanultam közelebbről ismerni, midőn 1856-ban Pestre jött esztergomi miséje előadásához próbákat vezetendő. Őszintén bevallom, hogy akkor az a mű rám nézve fénysugár volt, mely egykor Sault Pállá változtatá. Mert addig, azon általános közvélemény nyomán, én is csak a sok üres szót szaporítám érdekében, mely Lisztet, mint kiváló zongoravirtuózt dicsőítette ugyan, de nagy zeneköltőnek nem akarta elismerni. De a kérdéses mise próbái alatt lehullott a hályog s szememről, s töredelmes szívvel vertem a mea culpát.”
A mű első előadására 1856. augusztus 31-én, Esztergomban került sor a szerző vezényletével. A nyomtatott partitúra 1859-ben látott napvilágot.
Folytassuk tehát az Esztergomi mise megismerését az Agnus Dei tétellel! Az előadók továbbra is: Kincses Veronika, Takács Klára, Korondy György, Gregor József, valamint a Magyar Rádió Ének és Zenekara Ferencsik János vezényletével.