Csobánci levelek

A fehérvári püspök egészen előre jön az oltár elé és karon fogja a vőlegényt és a menyasszonyt. Befejeződött a szertartás, a menyasszony kezébe vette újra az esküvői csokrot, indulnak kifelé. Tele a máriaremetei bazilika, minden pad foglalt középen és oldalt is, kettőt lépnek előre, mikor a kórusról gitárhang szól és egy fiatal srác belekezd egy Beatles dalba, talán a legismertebbe. "All you need is love" - énekli a majd fél évszázados slágert, s az első sor után rázendítenek a barátok, akik közben összeálltak a kórus alatt. Száll az ének, most a padokban ülő zenészek is felállnak és belépnek, előbb a fuvolások, a klarinét, majd a trombita is, ahogy azt John Lennon és Paul McCartney megírta volt. A násznép meglepve nézi a szcénát és az ifjú pár is meghatódva áll, nem különben a püspök úr, aki már sok párt esketett, de még sosem Beatles slágerrel. A barátok vagy huszan-huszonöten egyre jobban belejönnek, a kezdeti elfogódottság már elmúlt, kieresztik a hangjukat. "Love is all you need" ismétlik sokadszor. Korombeli, egykori beates legények is bekapcsolódunk, istenem, de rég énekeltük ezt a dalt, talán amikor utoljára, akkor annyi idősek voltunk, mint ez a fiatal pár. Alig három perc és mindenki felszabadult, a megszokott ünnepélyesség mosolygóssá változott, sikerült a meglepetés, amit a fiatalok találtak ki barátaik örömére. S ez a lényeg, az örömszerzés, mert esküvő csak egyszer van az ember életében, amit meg kell ünnepelni.

Az ám, az ünnep. A középkorban másfélszáz ünnepnap volt egy esztendőben, szentek nevenapja, az egyházi év különféle ünneplésre méltó stációi. Nem volt szabad szombat, mégis több volt az ünnepnap, mint ma, amikor csak a hétvége száznál több szünnapot jelent egy évben. Milyen ünnepeink vannak?

Vannak az állami ünnepek, s negyven évig, amíg az állam és a nemzet nem pendült egy húron, ezeket az ünnepeket csak a hatalmasság ünnepelte. Emlékszünk még április 4-re, a Felszabadulás ünnepére, amit családunk csak a Csöbör és a vödör ünnepének nevezett, mert akkor esett az ország német megszállásból szovjet megszállásba, csöbörből vödörbe. Vagy március 21-ike, a Tanácsköztársaság kikiáltásának ünnepe, amikor a Múzeumkertben vörös drapériák előtt ifjúgárdisták sorfalától kísérve szavaltak és beszéltek nekünk arról, ami örök szégyene volt a hazának és ma is az. Az ünnepséget Nagy Rendezőnk rendezte, aki azóta már nagy hazaffy, így két f-fel, mindent megrendezett már, meg annak az ellenkezőjét is, de hisz tudjuk a neofiták mindig a kanyarban előznek. Vagy November 7-ike amikor a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat ünnepeltük dísszemlével, díszsortűzzel és a Felvonulási tér dísztribünjén díszpiny párt- és állami vezetőinkkel. Hála Isten, ez a világ elmúlt, talán csak Május 1-e maradt meg, amit még ma sem tudunk igaz szívvel ünnepelni, pedig a munkások megérdemelnék a tiszta ünnepet, csak hát a kommunista maszlagot hosszú évek alatt lehet csak lemosni.

Mások a Nemzeti ünnepek, ahol a magyarság őszintén és méltósággal emlékezik nemzete jeles évforulóira. Március 15-ét akkor is méltóképp ünnepeltük, amikor negyven évig nem volt munkaszüneti nap, amikor a hivatalosság rendőrökkel verette a sorból kilógó fiatalokat, akik nem akartak beállni a KISZ szónokok tömeggyűlésébe Petőfi Sándor behunyt szemű szobra elé, hanem maguk szervezték az ünnepüket, vállalva egyetemről kirúgást, középiskolai kitiltást. Nemzeti ünnep az 1956-os forradalom kirobbanásának évfordulója, az öröm ünnepe, amikor 12 napig azt hitte a nemzet, hogy mégis lehet a lehetetlen, amikor a magyar név újra szép lett, amikor egy világ tanulta meg, hogy egy kis nemzet is képes megroggyantani egy világbirodalmat. És ma is méltón emlékezik Augusztus 20-án a nemzet arra a f érfira, aki majd ezeréve örömteli utódja nem lévén, kinek másnak ajánlotta volna oltalmába népét, mint a Boldogasszonynak, mert ő már akkor tudta, amit sokan ma sem, ha nincs más segítség, akkor legjobb Máriához fordulni, mert ő ott is segít, hol már ember nem segíthet.

Megint mások az egyházi ünnepek, amelyek közönsége a szakularizációval, a hitetlenség és a vallástalanság terjedésével egyre csökken, mégis átjárják a társadalmat, mégha néha csak konzumált áttétellel, mint a Karácsony, minden gyerek nagy ünnepe, amely mára a nagy shoppingolás ünnepe lett, áruházláncok az év legnagyobb profitját ünneplik, vagy Húsvét, amely már csak a lakosság kisebbségének jelent feltámadást, a többségnek nyuszitojást és báránysültet és itt nem a báránysülttel van baj, amelynél kevés jobb étel van, magam is minden évben megsütöm, s nem a sonkával, a tojással és a tormával, hanem ha nem tudjuk, mi történt Húsvét hajnalán és a csak a nagyszombat esti vacsora marad meg tudatunkban.

S persze legszebbek a családi ünnepek, a kisebbek, mint a névnapok, amelyek Márai szerint régi törzsi ünnepek a magyarság számára, s amelyet csak mi ismerünk, szerte a világon csak a születésnap a személyes ünnep, a birthday, amikor egyet fordul a naptár a fejünk felett, s pezsgővel locsoljuk le félelmünket, hogy megint egy grádiccsal közelebb az utolsó nap. Igazán három jelentős családi ünnep van, a születés, a házasság és a halál. Az emberi élet három legjelentősebb állomása, amikor megérkezünk erre a világra, amikor társat választunk, hogy utódaink legyenek és amikor befejezve e földi feladatot, eltávozunk.

Születésünk ünnepe a keresztelő, nekünk keresztényeknek a megtisztulás, a befogadás ünnepe, amikor annak ellenére, hogy Ádám apánk és Éva anyánk elcsellózta a felhőtlen boldogságot, mégis megszabadulunk az eredendő bűntől, átölel az a malaszt, amellyel ekkor találkozunk először. Teológiai tartalma nélkül is nagy ünnep ez, amikor egy gyerkőc megszületik. Ezen az ünnepen már ott vagyunk testileg, de nem vagyunk ott szellemileg. Bölcsőnket rokonaink állják körül, kezébe vesz keresztanyánk és keresztapánk, homlokunkra hull a keresztvíz, ha nagyon nem visítunk, hallhatjuk a pezsgőspoharak koccintását és láthatjuk a sok nagynénit és bácsit, amint pólyánk fölé hajolva rémes grimaszokat vágnak, nyomogatják az arcunkat és felfedezik, hogy rájuk hasonlítunk, de ez az ünnep tényleges en nélkülünk zajlik. Még nincs múltunk, a jelenünk még tartalom nélküli, csak egy potenciális jövő vagyunk.

Mint ahogy nélkülünk zajlik a másik véglet, az exitus, a kijárat, amikor elhagyjuk ezt az árnyékvilágot. Testünk még néhány órája jelen volt, ott feküdt a ravatalozóban a Szent Mihály lován, még a gyászolók fülébe csengenek a gyászbeszédek, hallják még a circumdederunt-ot, de mi már csak múlt vagyunk. Szellemünk még ott a halotti tor vendégeinek emlékezetében, a sült után még emlegetik egy-egy jó mondásunkat, anekdotáznak fényes és kevésbé fényes tetteinkről, felemlegetik érdemeinket, hisz halottról jót vagy semmit, de azért az asztal sarkán már összehunyorít két vendég, ha okot adtunk rá, "nicht vor dem Kind" - mondja az unokaöcsénk, de mi már nem vagyunk a vendégek között.

Egyetlen ünnep a házasság, ahol testileg, szellemileg és lelkileg is jelen vagyunk, hisz ez életünk legfényesebb napja. Mögöttünk húsz-harminc év munkája, tizenkét vagy tizenhét év tanulása, mögöttünk a párválasztás gyönyörűséges időszaka, az udvarlás, a reménykedés, az elkeseredés, az újrakezdés, az izgalom és a beteljesülés drámái, itt és most ér véget a gyermekkor, a felkészülés az életre. Elnyertük egy szép lány szerelmét, azét, akivel a következő ötven évet együtt akarjuk végigfutni, akivel be akarjuk teljesíteni a minden férfire és asszonyra kimért feladatot, gyermekeket akarunk világra hozni és felnevelni. Most és itt ehhez minden adott, fizikai, lelki és szellemi kapacitásunk a maximumon. A házasság az eddigi élet lezárása és a jövendő élet kezdet e, amit meg kell ünnepelni. Ezért összehívjuk a rokonainkat és a barátainkat, menyasszonyi és vőlegényi ruhát veszünk, feldíszítjük a templomot, az éttermet és a lelkünket. Sok szellemi és fizikai energiát áldozunk ennek a napnak az örömére, vendéglőt foglalunk, menűsort beszélünk meg, zenészt és fotóst szerződtetünk, kántorral tárgyalunk, csokrokat köttetünk, meghívókat nyomatunk. S mindezt miért? Mert ünnepet rendezünk, mert kell az ünnep, amikor kilépünk a mindennapok fékezett habzású világából, amikor túllépünk e mai korcsmán, amikor kivasaljuk a lelkünket és csokornyakkendőt kötünk, mert más ma ez a nap.

Mert minden ünnep fontos, hiszen úgy tűnik elfelejtettünk ünnepelni. Azelőtt egy színházi estére is ünneplő ruhát húztunk, ma már alig látni ilyent a sok hétköznapi ancúgot viselő néző között. Ma már a nemzeti ünnep is regatta, repülőparádé és tüzijáték; a búcsú lacipecsenyés illata elnyomja a tömjénfüstöt, s nem egy fiatal pár legközelebb pappal csak a temetésén találkozik. Pedig, aki nem tud ünnepelni, annak csak hétköznapjai vannak az életben, s nincs szörnyűbb, mintha minden nap hétfő.

Állok a terített asztal mögött, kezemben a pezsgőspohár, rövid beszédben üdvözlöm a násznépet és koccintok a fiammal, aki történetesen ma itt a vőlegény és a menyemmel, aki a menyasszony. S kívánom nekik, hogy legyen sok ünnepük az életben, hívjanak terített asztalukhoz majd barátokat, rokonokat, ünnepeljék meg együtt családi, egyházi és nemzeti ünnepeiket, tudjanak egy-egy alkalomkor örömmel megállni, vissza- és előrenézni és szeretni. Szeretni egymást, szeretni a felebarátokat, s ami a legnehezebb, az ellenségeket is.

S persze várjuk az unokákat.