Műsorújság

Zarándokévek. Liszt 1836-tól komponált, több átszerkesztésen átesett zenés impressziógyűjteményének első kötete 1855-ben látott napvilágot, és Svájc tájainak állít emléket újszerű, impresszionisztikus zongorás költészet alakjában. A két ciklus Magyarországon sokáig a Vándorévek cím alatt volt ismeretes. Ennek oka a művek német kiadása, amely - Goethe Werthere nyomán - a vándor kifejezést alkalmazta, holott Liszt eredetileg lord Byron elbeszélő költeménye, a Childe Harold alapján nevezte művét Zarándokéveknek. Az eredeti cím visszaállítása - mint arra Hamburger Klára rámutat - már csak amiatt is méltányos, mivel Lisztnek nem túlzottan volt ínyére a Weimarban uralkodó, kritikátlan Goethe-kultusz. Magának a költőnek a hősiesség hiányát vetette szemére, és Faust-témái esetében sem elsősorban Goethe, inkább Byron és Lenau költészetét tekintette kiindulópontjának. A költészet egyébként - az utazás élménye, a tájak benyomásai mellett - az egész Zarándokévek-ciklusnak meghatározó forrása. A svájci sorozat hét darabjának élén Schiller-, Byron- és Senacour-verssorok állnak, így a ma elhangzók közül A vihar és az Ekloga Byronra, a Honvágy Senacour-ra utal. Leslie Howard előadásában elhangzik: Pastorale; Vihar; Ekloga; Honvágy; Genfi harangok.

Magyar focisták állnak a gyepen. U21-es válogatottak. A hangszóróban megszólal a Himnusz. Az ifjak arcára rá van írva valami örömtelenség, valami nemtörődömség. Valami közöny. Tűnődöm már jó ideje: honnan az üveges tekintet a magyar válogatott labdarugók arcán. Kivonulnak a stadionba, felsorakoznak, és amikor felcsendülnek a magyar himnusz hangjai, a többségük bámul mereven, unottan, faarccal. Akad, aki esetleg tátogni kezd, zavarodottan, szégyenkezve, aztán a tétova szájmozgást is abbahagyja. Korosztályi sajátossága lenne ez a nemtörődömség a földgolyón felnőtt új nemzedéknek? Ugyan. Az idei jégkorong világbajnokságot - olyan óriások, mint a kanadaiak, az oroszok, a svédek előtt - a finnek nyerték. Öröm volt nézni őket, hogyan ünnepelnek a döntő után. Mint lobogó sörényű csikók száguldoztak a pályán, magasba emelt ütőikkel köszöntötték a szurkolóikat, aztán a fotósok előtt összeálltak a jégen, és egymás vállát karolva énekelték a finn himnuszt. Egymás után tán ötször is, nem tudtak betelni vele. Ragyogott az arcuk a boldogságtól, ahogy dallamról dallamra haladtak, ahogy átitatódtak a nemzeti imájuktól. És azt láthatjuk a képernyőn, hogy a nagyvilág labdarugói - a legnagyobbak is - büszkén vallják meg, hogy mely nemzethez tartoznak, szívvel, lélekkel, eltéphetetlen érzelmi szálakkal. Az uruguayiak, a nyári Copa America győztesei minden mérkőzésük előtt egymás vállába kapaszkodtak, az égre emelték a szemüket, és belezengték a stadionba a himnuszukat. Amelynek a refrénje így hangzik: "A haza vagy a sír!" Más csapatok tagjai a szívükre emelt kézzel éneklik végig a nemzeti imájukat. Megnézhetjük az angolokat, a franciákat is, akiknek nem egy színes bőrű labdarugójuk van. Csak elvétve fordul elő, hogy valamelyikük néma marad az angol vagy a francia himnusz hallatán. Semmi sem véletlen - a sport világában sem. Ahhoz, hogy a nehéz csatákban győzzön egy válogatott, hogy Európa- világ- vagy dél-amerikai bajnok legyen, a tudás mellett szükség van a tökéletes érzelmi azonosulásra is. A küzdőknek tudniuk kell, hogy hova tartoznak, kiket képviselnek. Más módjuk erre ott már nincsen: a labda útnak indítása előtt át kell élniük nemzeti himnuszuk minden sorát. Fel kell töltődniük vele, hogy erőt merítsenek belőle a győzelemhez. A mieink pedig az üveges szemükről ismerszenek meg. Meccseik előtt ott álldogálnak a gyepen, felsorakozva, címeres mezben, és amikor felhangzanak a Himnusz dallamai - néhány kivételtől eltekintve - csak bámulnak bele a levegőbe. Dzsudzsák Balázs például kivétel. Ő énekli a Himnuszt. Már nemegyszer megvallotta az érzelmeit, a nyilatkozataiban is. Nem felejtette el Hollandiában sem, hogy magyar, és nem fogja elfelejteni Dagesztánban sem, ahová nemrég igazolt. Talán nem véletlen, hogy a mérkőzéseken is rendre kimagaslik a csapatból. Nemcsak a tehetségével, hanem a lelkesedésével is. Hajnal Tamás is énekli a himnuszt, Vanczák Vilmos is. De nem énekli a nemrég volt ifjúsági, U-20-as válogatott társuk, aki amúgy olasz csapatnál keresi a kenyerét, esze ágában sincs. Összezárja dacosan, távolságtartóan a száját. Miként maguk elé merednek némán a többiek is, a külföldi bajnokságban játszó hátvédtől, a melegítőnadrágos kapusig. Nos, ha már a kapust emlegetem. Grosics Gyulától tudom: 1953-ban, amikor a magyar csapat a Wembley stadionba indult a londoni szállodájából, a játékosokon úrrá lett valami bizonytalanság. Némi félelem is: mégis a saját földjükön verhetetlen angolok várnak rájuk. Puskás Öcsi - a kispesti vagány - az arcukra nézett, és rákezdett a Himnuszra. A többiek, felszabadultan, utána. Zengett a busz. Aztán a Wembleyben ámultak az angolok. Igaz: némileg a focihoz is konyítani kellett. Mindez 1954-ben történt. Akkor még Aranycsapatunk volt. Minden vonatkozásban az. U21-es válogatottunk nem volt. Most van. Nézem őket a televízióban - a londoni hat három után ötvenhét esztendővel. Ők már a képernyőn láthatók, akár milliók nézhetik őket. Húsz, huszonegy éves fiúk. Felsorakoznak a pálya közepén, címeres mezben. És a tizenegy magyar játékos közül hárman éneklik a himnuszunkat. A többiek: csukott száj, unott, közönyös tekintet. Ellenfeleik ugyanezen korosztály tagjai. Amikor az ő himnuszukat játszották, tizenegy olasz fiú énekelt fennhangon, felemelt fejjel. Ragyogó arccal, átszellemülten, büszkén. És énekeltek, a kispadról felállva, ugyanígy, a tartalékok is. A mérkőzés eredménye: három null, Itália javára. Aligha véletlenül.

Mai vendég Rupaszov Tamás, a folk-beats népzenei tehetségkutató vetélkedősorozat főszervezője.

Az Orlai Produkciós Iroda tevékenysége szinte egyedülálló Magyarországon. Állami támogatás nélkül hoznak létre és tartanak repertoáron izgalmas színházi előadásokat, amelyek több helyszínen láthatóak. Mára már van állandó játszóhelyük is: a Belvárosi Színház. A fellépő művészek színházművészetünk nagy egyéniségei. Orlai Tibor producer is figyelemre méltó személyiség.

Gyermekkori cukorbetegség. I.

Magyar focisták állnak a gyepen. U21-es válogatottak. A hangszóróban megszólal a Himnusz. Az ifjak arcára rá van írva valami örömtelenség, valami nemtörődömség. Valami közöny. Tűnődöm már jó ideje: honnan az üveges tekintet a magyar válogatott labdarugók arcán. Kivonulnak a stadionba, felsorakoznak, és amikor felcsendülnek a magyar himnusz hangjai, a többségük bámul mereven, unottan, faarccal. Akad, aki esetleg tátogni kezd, zavarodottan, szégyenkezve, aztán a tétova szájmozgást is abbahagyja. Korosztályi sajátossága lenne ez a nemtörődömség a földgolyón felnőtt új nemzedéknek? Ugyan. Az idei jégkorong világbajnokságot - olyan óriások, mint a kanadaiak, az oroszok, a svédek előtt - a finnek nyerték. Öröm volt nézni őket, hogyan ünnepelnek a döntő után. Mint lobogó sörényű csikók száguldoztak a pályán, magasba emelt ütőikkel köszöntötték a szurkolóikat, aztán a fotósok előtt összeálltak a jégen, és egymás vállát karolva énekelték a finn himnuszt. Egymás után tán ötször is, nem tudtak betelni vele. Ragyogott az arcuk a boldogságtól, ahogy dallamról dallamra haladtak, ahogy átitatódtak a nemzeti imájuktól. És azt láthatjuk a képernyőn, hogy a nagyvilág labdarugói - a legnagyobbak is - büszkén vallják meg, hogy mely nemzethez tartoznak, szívvel, lélekkel, eltéphetetlen érzelmi szálakkal. Az uruguayiak, a nyári Copa America győztesei minden mérkőzésük előtt egymás vállába kapaszkodtak, az égre emelték a szemüket, és belezengték a stadionba a himnuszukat. Amelynek a refrénje így hangzik: "A haza vagy a sír!" Más csapatok tagjai a szívükre emelt kézzel éneklik végig a nemzeti imájukat. Megnézhetjük az angolokat, a franciákat is, akiknek nem egy színes bőrű labdarugójuk van. Csak elvétve fordul elő, hogy valamelyikük néma marad az angol vagy a francia himnusz hallatán. Semmi sem véletlen - a sport világában sem. Ahhoz, hogy a nehéz csatákban győzzön egy válogatott, hogy Európa- világ- vagy dél-amerikai bajnok legyen, a tudás mellett szükség van a tökéletes érzelmi azonosulásra is. A küzdőknek tudniuk kell, hogy hova tartoznak, kiket képviselnek. Más módjuk erre ott már nincsen: a labda útnak indítása előtt át kell élniük nemzeti himnuszuk minden sorát. Fel kell töltődniük vele, hogy erőt merítsenek belőle a győzelemhez. A mieink pedig az üveges szemükről ismerszenek meg. Meccseik előtt ott álldogálnak a gyepen, felsorakozva, címeres mezben, és amikor felhangzanak a Himnusz dallamai - néhány kivételtől eltekintve - csak bámulnak bele a levegőbe. Dzsudzsák Balázs például kivétel. Ő énekli a Himnuszt. Már nemegyszer megvallotta az érzelmeit, a nyilatkozataiban is. Nem felejtette el Hollandiában sem, hogy magyar, és nem fogja elfelejteni Dagesztánban sem, ahová nemrég igazolt. Talán nem véletlen, hogy a mérkőzéseken is rendre kimagaslik a csapatból. Nemcsak a tehetségével, hanem a lelkesedésével is. Hajnal Tamás is énekli a himnuszt, Vanczák Vilmos is. De nem énekli a nemrég volt ifjúsági, U-20-as válogatott társuk, aki amúgy olasz csapatnál keresi a kenyerét, esze ágában sincs. Összezárja dacosan, távolságtartóan a száját. Miként maguk elé merednek némán a többiek is, a külföldi bajnokságban játszó hátvédtől, a melegítőnadrágos kapusig. Nos, ha már a kapust emlegetem. Grosics Gyulától tudom: 1953-ban, amikor a magyar csapat a Wembley stadionba indult a londoni szállodájából, a játékosokon úrrá lett valami bizonytalanság. Némi félelem is: mégis a saját földjükön verhetetlen angolok várnak rájuk. Puskás Öcsi - a kispesti vagány - az arcukra nézett, és rákezdett a Himnuszra. A többiek, felszabadultan, utána. Zengett a busz. Aztán a Wembleyben ámultak az angolok. Igaz: némileg a focihoz is konyítani kellett. Mindez 1954-ben történt. Akkor még Aranycsapatunk volt. Minden vonatkozásban az. U21-es válogatottunk nem volt. Most van. Nézem őket a televízióban - a londoni hat három után ötvenhét esztendővel. Ők már a képernyőn láthatók, akár milliók nézhetik őket. Húsz, huszonegy éves fiúk. Felsorakoznak a pálya közepén, címeres mezben. És a tizenegy magyar játékos közül hárman éneklik a himnuszunkat. A többiek: csukott száj, unott, közönyös tekintet. Ellenfeleik ugyanezen korosztály tagjai. Amikor az ő himnuszukat játszották, tizenegy olasz fiú énekelt fennhangon, felemelt fejjel. Ragyogó arccal, átszellemülten, büszkén. És énekeltek, a kispadról felállva, ugyanígy, a tartalékok is. A mérkőzés eredménye: három null, Itália javára. Aligha véletlenül.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Ecclesia Hungariae díjat adományozott Verbényi Istvánnak, a Liturgikus és Egyházzenei Intézet most leköszönő irodavezetőjének. Műsorunkban az öven évvel ezelőtt pappá szentelt Verbényi Istvánnal beszélgetünk. Verbényi István szolgálatát, a Liturgikus Intézetben Kajtár Edvárd vette át. Melyek lesznek első feladatai? - erről Kajtár Edvárdot hallják. "Valóságos Isten és valóságos ember" - Puskás Attila teológia tanárral (51.) folytatjuk krisztológiai sorozatunkat. Egyházi megnyilatkozások a krisztológiában. Vajon a Tanítóhivatal nem ünnepélyes formában megnyilatkozott-e Jézus krisztus megváltó művével kapcsolatban? - kérdezzük.

Az Orlai Produkciós Iroda tevékenysége szinte egyedülálló Magyarországon. Állami támogatás nélkül hoznak létre és tartanak repertoáron izgalmas színházi előadásokat, amelyek több helyszínen láthatóak. Mára már van állandó játszóhelyük is: a Belvárosi Színház. A fellépő művészek színházművészetünk nagy egyéniségei. Orlai Tibor producer is figyelemre méltó személyiség.

1. Fájdalmas Szűzanya ünnepének utolsó félórájában három romantikus egyházi kórusmű hangzik fel az Istenanya tiszteletére. A komponista Giuseppe Verdi, a három Mária-ének pedig az 1898-ban komponált Négy egyházi darab első három kompozíciója. Verdi korában az egyházi zene másodlagos szerepet játszik a zeneszerzők életművében, maga Verdi is jobbára operai tablók megfelelő helyzeteiben mutatja be, hogy ismeri a korábbi szerzők egyházi tónusait. Legnagyobb csodálattal Palestrina iránt viseltetett, mint az a most következő szerzeményekből is kitetszik. Az elsőként felhangzó négy tételes kórusmű némiképp egyedül áll a Négy egyházi darab sorában. Zenekari kíséret mellőzése nélkül íródott, és Verdi nem is tekintette a sorozat tagjának, ez csak az első kiadás folytán rögzült az előadói gyakorlatban. A mű teljes címe: Ave Maria rejtélyes hangsorra. A Monteverdi Kórust Sir John Eliot Gardiner vezényli. 2. Jacopone da Todi fájdalmas Szűzanya-himnuszát, a Stabat Mater dolorosát Verdi korábbi megzenésítéseket - egyebek közt a Palestrináét - követően, drámai eredetiséggel formálja meg. Verdi Stabat matere nem a barokk formaművészek követőjére, hanem az Otello és a Macbeth komponistájára vall: a nagyszabású mű tulajdonképp egybefüggő, áradó operai jelenet. A zenei ívek festőien hangsúlyozzák a történéseket és érzéseket, Krisztus szenvedéseit, Mária rémületét, kétségbeesését, fájdalmát és a mennyei dicsőség ígéretét. A Monteverdi Kórushoz és Sir John Eliot Gardinerhez a Forradalom és Romantika Zenekara csatlakozik. 3. Harmadik Mária-himnuszunk, a Laudi alla Vergine Maria Dante Paradicsomának utolsó énekéből kölcsönzi szövegét. Babits Mihály magyarításában: "Óh szűz Anyánk, leány ten Fiadnak, / teremtményeknél nagyobb és szerényebb, / ős célja az örök határozatnak: / természetünket a te tiszta lényed / megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő / teremtménnyé lett benned, s szent erényed / méhedben felgyújtá a tisztelendő / szerelmet, melynek örök melegébül / A Béke e virága volt kelendő."