2009. 06. 05. 12:45
publicisztika
(ism.)
Kipke Tamás olvassa fel írását (Kipke Tamás műsorának ismétlése)
Kitüntetés
Furcsán viszonyul az ember a kitüntetésekhez. Aki kicsit is ad magára, jobbára azt füllenti, hogy számára nincs jelentősége. Mert olyan snassz volna bevallani, hogy jó lenne kicsit melengetni magunkat a siker soláriumfényében. Persze az ilyen füllentős ember is kíváncsian olvassa nagyobb ünnepek alkalmával az ilyen-olyan díjakkal kitüntetettek névsorát (hátha esetleg mégis…, csak elfelejtettek időben szólni…), s ha a maga nevét nem látja is ott, böngészi a többiekét: hümmögve, bólogatva, fejcsóválva vagy felhördülve.
Túl vagyunk a március 15-ei díjesőn, messze még az augusztus 20-a táján esedékes, ilyen aszályos időben annál nagyobb hír egy magas elismerés. Az ember jobban odafigyelhet a kitüntetettre, jobban örülhet elismerésének – különösen, ha nincs oka semmiféle irigykedésre, és esetleg van szerencséje közelebbről ismerni az illetőt.
A múlt hét végén adták át a Bolyai-díjat, a hazai tudományosság legrangosabb kitüntetését. Amikor meghallottam az idei díjazott nevét, úgy örültem, mintha közeli jóbatrátomat érte volna az elismerés – valami olyan teljesítményért, amelyen nem vagyunk összemérhetők, szóval az irigység leghalványabb árnyéka sem érzékelhet. Pedig szó sincs közeli kapcsolatról a kitüntetettel: harminc éve váltottunk szót legutóbb, akkoriban is főleg ő beszélt, és így volt ez jó. Tanárom volt az egyetemen. A legjobbak közül való – és talán a legemlékezetesebb.
Olyan, akinek az óráján majdnem mindenki odafigyelt. Talán ez a legfontosabb teendője egy tanárnak: hogy fölkeltse és fenntartsa hallgatói érdeklődését, kíváncsiságát, hogy azok hajlandók legyenek mozgósítani energiáikat – mert a tanulás fáradságos tevékenység.
Tudom, miről beszélek. Gyakorló tanításomat huszonhét évvel ezelőtt régi gimnáziumomban, az esztergomi ferenceseknél végeztem. Lelkesen készültem az órákra, láttam csillogó szempárokat is a padsorokban, Teodóz atya mégis csak azzal a feltétellel adott jelest, ha megígérem, nem állok tanárnak. „Te csak arra az öt-hat diákra figyeltél, akiket amúgy is érdekel az irodalom, a többiekkel nem is törőtél. A jó tanár nem ilyen…”
Az a tanárom, akit most kitüntettek, nem ilyen volt. Ritoók Zsigmond óráin majdnem mindenki figyelt. Pedig közülünk sem mindenkinek egyformán volt fontos és kedves az ókori görög és latin irodalom. A tanár úr azonban föl tudta kelteni az érdeklődésünket. Ő szellemi értelemben tényleg kézen fogta hallgatóit, és velük együtt ballagott, mint az igazi pedagógus – a szó eredetileg
azt a rabszolgát jelentette, aki otthonról az iskolába kísérte a gyerekeket…
"Minden igazi pedagógusnak ilyen vezetőnek kell lennie" – mondta a professzor úr a napokban egy interjúban.
Ő maga tényleg ilyen volt. Olyan tudós, aki elsősorban a tanítani akart: nem magának gyűjtögette hatalmas tudásvagyonát. A kitüntetés áradásakor
Sólyom László úgy fogalmazott: „Ritoók Zsigmond a nevelés, a továbbadás, a pedagógia szenvedélyével vezet el bennünket az antik eredetihez és ébreszt rá arra, hogy ehhez a világhoz a mai embernek is nagyon sok köze van.”
Úgy mondta az elnök úr, mintha ő is ott ült volna Ritoók Zsigmond óráin. Ott volt Körmendi Lajos, a remek író (Isten nyugtassa), Krasznahorkai, aki nemcsak remek, hanem pár éve már Kossuth-díjas is, Cser Pista, a kitűnő fotográfus, és még sokan mások, de Sólyom Lászlóra nem emlékszem. De hallgathatta őt máskor, máshol. Ki tudja, talán éppen valamilyen református közösségben, mert már akkor azt suttogták az egyetemen, hogy Ritoók tanár úr nemcsak kiváló klasszikafilológus és tanár, hanem református presbiter is. Lehet, hogy ez is növelte őt a szemünkben. Imponáló emberi tartásra vallott ez abban a közegben, abban a tanári karban, amelyben (akkoriban) szinte mindenki elkötelezett marxista volt, vagy legalábbis igyekezett annak mutatni magát.
Sosem felejtem el azt az óráját, amelyen Vergiliusról és Horatiusról beszélt. És Maecenasról, a nagyhatalmú mecénásról. És arról, hogy ez a római „aranykor” mindencsillogásával együtt diktatúra volt. De ebben a diktatúrában, a szeszélyes hatalom által támogatva és pórázon tartva alkottak a költők. Remekműveket is. Elfogadták a hatalom támogatását, rázták, de viselték a pórázt. Mert tudták, ellenkező esetben mire számíthatnak. Mert tudták, az értelmiség csak akkor fejtheti ki hatását egy társadalomban, ha szóhoz juthat. Ők megadták a császárnak, ami a császáré. Az értelmiségi számára nem az a kérdés, szóba álljon-e a hatalommal. Nem tehet mást. Az a kérdés, hogy meddig szabad elmenni…
A tanár úr beszélt (remélem, többé-kevésbé híven idézem most, harminc év után, amit mondott), mi meg egyre sűrűbben néztünk egymásra. Lassan-lassan mindnyájunknak leesett a tantusz. Ritoók tanár úr a római aranykor irodalmáról és kulturális állapotairól beszélt, mi meg egy másik világbirodalom provinciájában, egy másik diktatúrában követendő életútmutatást hallottunk ki a szavaiból, ott és akkor, 1979 nem túl reményteli, Magyarországán. Ő beszélt, mi meg értettük. Pünkösdi élményként őrzöm ennek az órának az emlékét.
Örülök, hogy ilyen tanárom volt. Örülök, hogy volt ilyen tanárom. És örülök, hogy ilyen emberek is kaphatnak olykor kitüntetést ebben az országban.