Vasárnapi jegyzet

Kipke tamás:

A füzet

Mindnyájan úgy születünk, hogy egy kis lufit szorongatunk a markunkban, rá van írva: gondjaim, bajaim. Aztán életünk során akkorára fújjuk magunknak, amekkorára csak akarjuk. – Szabó Pál doktor úr mondogatta ezt sűrűn a betegeinek. Ő alapította Magyarországon az első telefonos lelkisegély szolgálatot Debrecenben – ez ügyben és az öngyilkosságokkal kapcsolatban kerestem fel őt fiatal újságíróként a hetvenes években. Szakmai jellegűnek indult kapcsolatunk idővel szorosabbá vált, bár némiképpen féloldalas volt ez is, mint az emberi kontaktusok legtöbbje: amolyan atyai barátomként tekintettem (és emlékszem máig) az apám korú lélekgyógyászra, de talán én sem egy voltam csak a hozzá forduló újságírók közül. Sokat tanultam tőle, sokat beszélgettünk mindenféléről, az emberi kapcsolatokról, az ember önmagához való viszonyáról. Úgy beszélt hozzám, úgy hallgatott, mintha legalábbis az unokaöccse lettem volna – vagy a páciense? (Ezeknél a pszichiátereknél ebben sosem lehet biztos az ember…) Ez sem lett volna érthetetlen, mert hát melyikünk mondhatja el magáról, hogy nála, az ő lelkében rendben van minden…
Nem volt minden rendben Pali bácsi lelkében sem – tudta ezt ő is, és néha még beszélt is róla. Talán ezzel is azt akarta hangsúlyozni, hogy nem az a kérdés, miféle zűrzavaros érzések és indulatok kavarognak az emberben, hanem hogy tudja-e, megtanulja-e valamiképpen kezelni ezeket. Az öreg lélekgyógyász – amikor megismerkedtünk, fiatalabb volt, mint most én, szóval csak óvatosan ezzel az „öreg” jelzővel) azt tanítgatta a hozzá fordulóknak, amit annyi más bölcs ember: hogy nem minden rossz jő ártalmunkra. És hogy közben rengeteg jót is kapnánk az élettől, csak nem vesszük észre. Talán személyesen nekem is mondogatta ezt akkoriban, nemcsak úgy általában beszélgetve mindezekről, hiszen életem legnagyobb elhagyattatásán voltam túl éppen (fiatal voltam és nagyon szerelmes) –, vagyis hát éppen hogy nem voltam még túl rajta… Emlékszem, egyszer Mozartot hallgattunk, és ő arról beszélt, hogy ilyen mély derű csak abból áradhat, aki tudja, mi a szenvedés. Aztán valami olyasmit is mondott, hogy bizonyos mértékig „szükségünk is van” különféle bajokra, mert ahogy vannak például vízben és zsírban oldódó vitaminok, hasonlóképpen vannak olyan élmények is az ember életében, amelyek fájdalomban oldódnak. Szerette a szenvedőket, de nem állhatta, ha valaki lubickolni kezdett a szenvedésben. A fájdalmat nem szabad szeretni, de méltósággal kell viselni, és törekedve a lélek egyensúlyára. Hirtelen rámkérdezett: mi jó történt veled ma? Bambán ültem, és nem tudtam mit mondani. Erre úgy tett, mint aki megsértődött: „pedig azt reméltem, jólesik neked, hogy itt beszélgetünk és zenét hallgatunk…” Jólesett, nagyon jó volt. És tanulságos. Rádöbbentett figyelmetlenségemre, ha úgy tetszik, hálátlanságomra. Ekkor már úgy beszélt, mintha a gyóntatóm lett volna (félig-meddig az is volt): „Vedd észre, mi minden jó is történik veled, adj hálát érte az Istennek vagy a sorsodnak, imádkozzál vagy legalább írjál naplót…”
Azóta is követem az útmutatást, és tanácsolom másoknak is. Közel húsz éve a feleségemnek is vettem egy szép füzetet, és az első oldal tetejére fölírtam: Mi jó történt ma velem?” – Onnantól aztán ő írta tovább, több-kevesebb rendszerességgel. A múltkor előkerült, és az asszony felolvasott belőle néhány részletet. Fölidéződött sokminden, amit már-már elfelejtettünk, és jókat nevettünk is. Az egyik bejegyzés akkor négy-öt éves fiunkkal volt kapcsolatos. „Ambrus odajött hozzám, adott egy puszit, és azt mondta, most már van mit beírnod a füzetedbe…” – Talán ez a múltkori emlékidézgető beszélgetés is belekerült a feleségem mai füzetébe – ha van még, remélem, van még ilyen füzete. Az én naplómba mindenesetre beleíródott.
Tulajdonképpen mindnyájan tudjuk, hogy a vajas kenyér ugyanannyiszor esik a vajas felére, mint a másikra. Mégis az él bennünk, hogy mindig a vajasra… Ez is arra vall, hogy az ember hajlamos fújni azt a bevezetőben említett lufit, „gondjaim, bajaim…” Vegyük hát sorra, tartsuk hát nyilván az örömeinket, minden este engedjünk ki egy kis levegőt abból a szerencsétlen lufiból. Tegnap például nemcsak gyötrelmes napom volt, nemcsak a munkaköri kötelességként végzett újságolvasás, az újabb rémségekkel való szembesülés keserített el, nemcsak a szokásos packázások bosszantottak fel, hanem találkoztam egy nagyon régi baráttal is, akivel igen jó volt együtt lenni. Késő este holtfáradtan még írtam róla a naplómba.
Örömeink ilyen számontartása csak látszólag olyan, mintha Münchausen báróként akarnánk kihúzni magunkat a zavaros áradatból. Inkább valamiféle fokozott felhajtóerőként működik, amely nem hagyja, hogy agyonnyomjon a gondjainkkal-bajainkkal telefújt léggömb. Ha tízmillió huszonhatezren, ahányan most vagyunk – csecsemőkkel, aggastyánokkal és analfabétákkal együtt –, vagy akár csak azok, akik tudnak írni és meg tudják még fogni a tollat, mindennap sorra vennénk apró örömeinket, füzetek sorát írnánk tele, újabb és újabb füzeteket kellene vásárolnunk (amelyek az emelkedő ÁFÁ-val együtt is talán megfizethetők. Könnyebb volna a lelkünk, kisebb a lufink, és föllendülne a hazai füzetipar – tennénk végre valamit, hogy tényleg kilábalhassunk ebből a válságból.