Vasárnapi jegyzet

Kipke Tamás:

Örökké lapzárta


Ha vasárnap, akkor déli jegyzet. Ha jegyzet, akkor pénteken kilenckor felvétel. Ha felvétel, akkor fél ötkor csörög az óra, mert a felolvasandó jegyzetet meg is kell írni. Ennyi idő üzembiztosan elég – a megírásra. De a korai ébredésig sokszor a megírandó anyag határozza meg az álmokat is. És csütörtök este, bármilyen feladat van is soron éppen, a gondolkodás vagy beszélgetés mögött, annak (remélem, láthatatlan) hátterében már a jegyzet készülődik, ha másként nem, hát szelektálás formájában: ne erről, inkább talán arról… A megelőző napok pedig ugyancsak a figyelem állapotában telnek: miről lehetne, miről volna érdemes és egyáltalán miről tudnék mondani valamit.
Az újságíró az a fajta ember, akinek mindenről eszébe jut valami. A jegyzetíróra ezen belül az is jellemző, hogy nincs igazán magánélete. Témája lehet a világválság és az államcsőd, a kormányváltás és a tüntetés, „a hivatal packázásai”, a személyes gyász vagy a családi nyaralás, egy jó beszélgetés az asszonnyal vagy valamelyik gyerekkel, ugyanígy egy rettentő álom vagy egy riasztó diagnózis. A jegyzetíró olyan, mint a lakmuszpapír: vörös lesz vagy elkékül megmerülve a valóságban – amely sejtjeinek belvilágától az univerzum legvégső határáig terjed (már amit érzékelni képes mindebből). És színváltozása színvallásra kényszeríti…
A jegyzetíró az az ember (mint tudjuk, az emberek egyformák: az egyik ilyen, a másik olyan), aki azt képzeli, hogy az ő élményeihez többé-kevésbé hasonlók foglalkoztatják olvasóit és hallgatóit. Ebből meríti azt a – nem sok, de nem is kevés – bátorságot, hogy megossza másokkal érzéseit és gondolatait. Azzal a halovány bizakodással, hogy talán kicsit segítheti őket, hogy szembe merjenek nézni életük gondjaival, örömeivel és rémségeivel, bátorítva őket a józan és nem reménymentes részvételre – a saját életükben.
Olvasóimat, hallgatóimat – akik iránt nagy tiszteletet érzek – nem arra akarom rávenni, hogy értsenek egyet velem, hanem hogy (nagyobb önámítások nélkül) jussanak viszonylagos egyetértésre önmagukkal.
Nemrég azt álmodtam, hogy vasárnap dél volt, és én hallgattam őket, az ő véleményüket, érzéseiket és gondolataikat a Magyar Katolikus Rádió hullámhosszán. Bólogattam, néha felhördültem vagy ingattam a fejem – jó műsor volt.

(Utóirat.
A jegyzetíró boldog ember: arról ír, amiről akar – szabadságát legfeljebb a szerkesztő szabadsága tartja kordában: hogy közreadja-e az írását vagy sem. És persze az olvasó, a hallható, aki bármikor félreteheti a lapot és kikapcsolhatja a rádiót. Ez így van rendjén, ez így kerek. A jegyzetíró arról ír, amiről akar, és még csak meg sem kell indokolnia, miért éppen arról. Én most mégis megteszem.
A jegyzetnek ma azért lett témája a jegyzet, mert hétfőn kezdődik a Szent István Könyvhét, amelyre megjelenik az itt, minden vasárnap délben elhangzott jegyzetek válogatását tartalmazó kötet is a Magyar Katolikus Rádió és a Kairosz Kiadó közös vállalkozásában, Van remény? címmel.
Hogy ez most olcsó reklám volt-e, vagy a szerző osztotta meg a hallgatókkal a hírt és a maga örömét – ezt döntsék el Önök.)