Vasárnapi jegyzet

Kipke Tamás:

Léttágítás

Nem volna nekem semmi bajom a kereszténységgel – leszámítva az inkvizíciót és hasonlókat – mert a felebaráti szeretet tényleg szép idea, a mértékletesség dicséretes életszabály, csak az a feltámadás… Az nem kellene, az valahogy teljesen hiteltelenné teszi nekem az egészet, merthogy elképzelhetetlen, mert nincs, de nincs is rá szükség. Sokkal hosszabb az emberi élet, mint gondolnánk, csak tudatosabban kellene eltölteni… – mondta nemrégiben egy középkorú férfi. Közös ismerősünk révén találkoztunk, egy (na jó, ragaszkodjunk az igazsághoz: két) korsó sör mellett beszélgettünk, rokonszenves is volt az illető, úgy éreztem, muszáj valamit reagálnom. Pedig szívem szerint kitértem volna előle, mert kerülni próbálom a kudarcra ítélt vállalkozásokat, ez pedig annak ígérkezett: színvaknak mesélni a festészetről… Remélem, így utólag és a neve említése nélkül sem bántom meg az illetőt, nem is azonosítom őt (maradjunk a sántikáló hasonlatnál) a színvakságával – a szórendőrség már figyelmeztetne is, hogy ilyet nem is szabad mondani: nincs színvak, csak színvaksággal élő… –, de mégis csak arról van szó, hogy egyes emberek nem érzékelnek olyasmit, amit mások igen, egyeseknek nem okoz problémát, ami a másik számára központi kérdésnek tűnik.
Nem akartam én vitatkozni – nem igazán hiszem, hogy a vitákban gondolat felel a gondolatra: sokkal inkább indulatok vagy zavaros érzések birkóznak egymással, a gondolat szűk vagy nagyon is tág mezében, amely vagy szorítja őket, vagy érintkeznek vele… Nem akartam vitatkozni azért sem, mert egyetértettem az illetővel abban, hogy sokkal tudatosabban kellene eltölteni az életünket, és valóban mindenki számára hasznos lehetne, ha többen követnénk a kereszténység, úgymond, életszabályait. De hogy „fölösleges” volna a feltámadás hite – erről nagyon másképp gondolkodom. De mit lehet erről mondani annak, akitől teljességgel idegen?
Miért isznak az emberek – jutott eszembe a kérdés, amikor megemeltük a söröskorsót. Döbbenten nézett vissza beszélgetőtársam, már majdnem magyarázkodni kezdett, hogy ő legfeljebb ezt az egy-két korsót, és ez még igazán nem… De aztán eszébe juthatott, hogy mégsem ásványvizet kortyolgatunk… Ez a két korsó sör is megpezsdíti kissé a gondolkodásunkat, bizony, a pszichiáterek azt mondanák: éntágító hatása van. Mintha tágasabbá tenné a világunkat, mintha növelné bennünk a létet. Az ember hajlamos a fantáziálásra is: képzelete mélyén talán mindenki dajkál egy tágasabb világot, amelyben több tehetséggel és nagyobb vonzerővel bír, több figyelem fordul felé és magasabbra jut mindennapjainak szuterénszintjénél… Megvethetjük az iszákosokat, lenézhetjük az ábrándozókat (a bennünk rejtőzködőt is), de Kosztolányi kétsoros versikéje szíven üti az embert: „csodálkozol a kokainistán, / gondolkodj el az okain is tán”. Ha végignézünk hiányainkon, nyavalyáinkon – ki-ki a sajátjain – megállapíthatjuk, minden okunk megvan rá, hogy tágasabbá akarjuk tenni, gondoljuk az „arasznyi létet”, amelyről Madách beszél Az ember tragédiájában.
Ismerősöm némi kajánsággal megkérdezte: nem lehet, hogy mégiscsak igaza volt Marxnak, amikor a nép ópiumának nevezte a vallást. Erre csak azt tudtam válaszolni: bizony, úgy is használható. Ahogyan a gyógyszer is lehet kábítószer, az étel is lehet méreg. A józan mértékletesség a kérdés. Lehet, hogy kell egy szem altató, de nem öt, két kávé de nem nyolc, két sör talán, de négy már nem, narkóból semmi, mert az azonnal rombol. Vallását, hitét is „használja” az ember: serkentőnek, nyugtatónak vagy éppen vigasztalónak – de nem az iskola, a hivatal, a közélet különféle fórumai vagy a szavazófülke helyett megyünk a templomba. Nem ölbe tett kézzel fohászkodva várjuk sorsunk jobbra fordulását, hanem imádkozva és dolgozva… Ennyit Marxról, mondtam majdnem diadalmasan, de mint említettem, nem szeretek vitatkozni, mert engem sem elégítenek ki maradéktalanul az érveim, a saját kérdéseimre adott válaszaim. Szinte mindig érzem, hogy valami többről van szó annál, mint amit fel tudok fogni. Ami azt is jelenti, hogy hatalmasabb a valóság annál, amit képes vagyok átlátni és átélni. Akkor pedig érthető a sóvárgás a teljesebb létre, mert van teljesebb lét…
Hogy ez valamiféle „meghosszabbítása” volna ennek – ahogy sokan a feltámadást elképzelik: mint a halál utáni időbeli toldalékot, ráadást – nem hiszem. A feltámadás a keresztény hit központi magva – amelyről nagy-nagy mértéktartással beszél Jézus. Mint aki tudja, milyen keveset vagyunk képesek felfogni a teljességből. Az ő feltámadását sem látják a tanítványok: de hiszik, megjelenéseiből megérzik a lét teljességét. Ami a tér és az idő és a többi korlátok meghaladását jelenti. A feltámadással Jézus azt ígéri, amire mindannyian vágyunk, az iszákosok, a megrögzött ábrándozók és a kokainisták is, mindnyájan, akik rádöbbentünk arasznyi létünkre és annak megtoldhatatlanságára. Nem hosszabbítást és nem ráadást, hanem a lét teljességét, amely hiányával már jelen van az életünkben, ezért bennünk a sóvárgás, ebből tudjuk, hogy van, ezért hisszük, hogy lennie kell. Mert csak ami van, csak az hiányzik.
Nem tudom, gyarló okfejtésem változtatott-e valamit is ismerősöm vélekedésén. Mindenesetre valami derűsnek mondható békességben álltunk fel az asztaltól – ami nem kis dolog ebben a mai világban – és boldog húsvétot kívánva köszöntünk el egymástól.