A hamarosan fölhangzó, remek kamaramű hallatán olyasféle érzés keríti hatalmába a hallgatót, mint amikor tökéletes arányú, márványból faragott szobrot pillantunk meg egy szalonban. Beethoven kamarazenéje mintegy párhuzamos életművet képez a nagy szimfonikus és versenyirodalom mellett, és bár kimutathatók áthallások, tökéletes formaművész lévén Beethoven pontosan tudja, mely műfaj mekkora szabadságot enged a zeneszerző számára. Az Opus 70. No. 1-es, D-dúr zongoratrió, ez az energikus és feszes szerkesztésű kamaradarab, ahogyan a márvány példája mutatja, leginkább anyagában és makulátlan megformálásában árulja el, hogy a legnagyobbak egyikének keze alól került ki. Beethoven mégis új színeket hoz a bécsi társasági muzsikálás népszerű műfajába. A korábbi mesterek munkáiban gyakorta másodlagos, kísérő szerepet játszó zongora a Beethoven-triókban már-már a zongoraversenyek szólóhangszere módján tör az élre. Az önfeledséget tettető szerzemény a témák mélységének terén is továbblép a műfaj fejlődésében. Ennek a D-dúr triónak középső, lassú tétele például olyannyira komor, szövevényes és koncentrált, hogy miatta az egész darabot a Szellem-trió néven szokás emlegetni. A Seraphin Trió muzsikál.
