A Schiff András Schubert-sorozatában ma fölhangzó, 575-ös jegyzékszámú, H-dúr szonáta tökéletesen szemlélteti, mit is értünk az alatt, hogy Schubert két korszak határán alkotott. Másfelől keresve sem találnánk olyan komponistát, aki alkatánál fogva is alkalmasabb lenne a bécsi klasszika és a romantika közötti átmenet szemléltetésére. Schubert, ez a tartózkodó, visszafogott és a meg nem értettség nyomasztó érzésével viaskodó lángelme egyszerre volt a nagy formaművész elődök csodálója és alázatos követője - és forradalmár, akinek lelkében egy új korszak szenvedélyes érzelemvilága lüktetett. Nem a beethoveni, gigászokkal harcoló vátesz értelmében. Schubert az elfojtott indulatok megéneklője. Művei ezért képesek egyszerre magával ragadóan drámaiak, ugyanakkor szeretetreméltóan kedvesek lenni. Így ez az 1817-ben, az 5. és a 6. Schubert-szimfónia esztendejében keletkezett szonáta is.
