A malasztról. - Jávor Béla olvassa fel írását
Megvolt a szüret is, a júliusi rossz napokért bőségesen kárpótolt minket az időjárás. Augusztus első dekádjától október első hetéig olyan nyár volt, amely minden évtizedben csak egyszer ha adatik. Nesztelen nőtt a mustban a cukorfok, s bár töppedtek az esőt nélkülöző szőlőszemek, a kevesebb termést bőségesen kárpótolja a minőség, kiemelkedő évjárat lesz a 2011-es év.
Csobánci szőlőmben felavattuk a tavaly befejezett 982 km-es máriazelli zarándokút emlékére Kovács Tamás Vilmos festőművész barátunk által alkotott emléktáblát, megettük a vörösborban főtt libaszív-kakashere pörköltet, hordóba tettük az idei rizlinget, hadd forrja ki magát a következő hetekben, mert a zavaros, moslékszínű léből lesz a legtisztább és legfinomabb bor. Az emléktábla avatáson elimádkoztuk az Üdvözlégyet, s nekem megint eszembe jutott az a vétkes könnyelműség és figyelmetlenség, ahogy már lassan negyven éve száműztük legrégebbi imádságunkból a legrégebbi magyar szót.
Deákiban, a Felvidéken mondta el az ismeretlen pap azt a Halotti beszédet, amely máig a legrégebbi egybefüggő magyar nyelvemlék, s amelynek közismert sora: "Mennyi milosztban teremtüvé mi isemüköt Ádámut és adatta vala neki paradisumot házoá." Ugye a malasztról beszélek, amely ezeréves magyar szavunk, amelyen nem fogott a rozsda, amelyet minden nap, minden templomban, ahol katolikusok éltek ezerszám mondtak el, minden családban, ahol reggel-este imádkoznak, egy üdvözlégyben oly természetesen mondták eleink, őseink, ük-és dédanyáink, de még szüleink és nagyszüleink is: Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes.... Mert élt ez az ezeréves szó, mindenki tudta mit jelent: kegyelmet, mert ezer éve használjuk, mondjuk nap-mint nap… Mondtuk.
Valamikor a hetvenes években úgy döntött a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, hogy véget vet ennek a szép, ősi magyar szónak, s innentől kezdve a magyar katolikusok többsége elfelejtette a ma már alig élő ezeréves szavaink egyikét, s a 'malaszt' meghalt. És mondták a magyar asszonyok, az olvasót szorongató nők és férfiak, mondták akadozva, tanulva, az évezredes, megszokott szó helyett az újat: "kegyelemmel teljes." Miért? Mert valakik azt gondolták: ami modern, az már jó. Pedig tudjuk: a modern bútornál jobb a régi almárium és fotel, a modern zenénél a preklasszikusok, a modern építészetnél a száz-kétszáz-ötszáz éves épületek, a modern ételeknél jobb a hagyományos konyha. A modernség teremtette a kontraszelekciót. Tudjuk: a Paradicsomtól kezdve folyik az értékvesztés, a degeneráció, amely maga alá temette az emberiséget az élet majd minden szegmensében, s amely így temette maga alá a malaszt-ot is. Őrült gondolat! Mintha a Szentkoronát is kitennénk a tárolójából, s betennénk egy nyúlszőr kalapot, hiszen ma már nincs magyar király, és az államelnök nem koronát, hanem kalapot tesz a fejére.
Ma már köztünk él egy emberöltőnyi katolikus, aki nem érti, pedig szándékosan malaszttal mondom az Üdvözlégy-et, s nem érti a Karácsony előtti régi népénekben: "A Szűzhöz így szólt az angyal / Üdvözlény teljes malaszttal." De miért is értené? Nem csak egykor volt várromjainkat, freskóinkat, középkor templomainkat kell védenünk, fenntartanunk néha milliókért, de egykor volt és máig élt magyar szavainkat is! Ráadásul ezek megóvása egy forintot sem igényel, csak használni kellene őket, ahogy használta a nemzet ezer évig.
- A szocializmus legnagyobb érdeme, hogy a dilettantizmus színvonalát magasra emelte - mondta volt gimnáziumi magyar tanárom, néhai Kovács Endre. Ha a malaszt eltörlésére gondolok, ismét igazat kell adnom neki.
De mire várunk? Egyetlen döntéssel vissza is lehetne adni a nemzetnek e jussát, örökségét, tulajdonát. Imádkozzunk e döntés mielőbbi megszületéséért.
Üdvözlény Mária, malaszttal teljes......
