Egy építészről. Jávor Béla olvassa fel írását
Vannak művészeti ágak, amelyek nehezen művelhetők, de örökéletűek. Ha meg akarok írni egy novellát vagy egy tárcát, akkor leülök a gép elé, bekapcsolom, és jó esetben pár perc alatt megírom, amit szerettem volna. Ezt aztán az olvasó vagy elolvassa, vagy nem. Saját beruházásom kizárólag szellemi, az anyag, amellyel dolgozom, nem materiális - hacsak a betűket annak nem tekintem. A szöveg előállítása ma már olcsó; hatása esetleges, bármikor reprodukálható. Az irodalmi szöveg és érték már több szellemi kapacitást igényel.
Az építész terve, amíg terv, nem művészeti alkotás. Csak akkor lesz azzá, ha megépül, ha formát, anyagot kap, ha ott magaslik a téren, a térben. Ha elkészült, akkor már megkerülhetetlen, mert szembejön velem nap, mint nap, akaratlanul is hat rám, a műélvezőre, szemembe tolakszik s megragad. Az alkotáshoz a tervezőművész nem elég. Kivitelező kell: mesterek, akik felépítik a tervet, és sok-sok pénz, amely a kivitelezést finanszírozza.
Az író életműve többnyire egy könyvespolcon elfér, az építészé köbméterek ezreit foglalja el. A könyv a polcról levehető, de fenn is hagyható, az épületet nem én választom, az akkor is hat rám, ha nem akarom.
Boldog az építész? Boldog, ha tervei kivitelezéséhez partnert talál. Boldog, ha a terve azt fejezi ki, ami benne van; nem csak a szellemében, nem csak az anyagismeretében, de ami a lelkében van. A középkori építész katedrálist tervezett, amelyet a város száz-kétszáz évig épített fel. A katedrális volt az építész és a közösség válasza Isten megszólítására. A katedrális a teremtett ember hódolata a Teremtő előtt: Íme, Isten! Amit ma meg tudok alkotni, a legnagyszerűbbet, Neked ajánlom! A középkor embere még tudta, van különbség a teremtő Isten és a teremtett ember között.
A ma építésze és a ma beruházója is megépíti legnagyobb tervét, de ezek az épületek többnyire már nem a teremtett ember laudációi az Istennek. Ezek a teremtmény fennhéjázó produktumai. Ilyen egy hatalmas sportcsarnok, vagy a WTC két ikertornya. Ezek a nagyravágyó, az Istenséget lebecsülő, önmagát istenné tevő ember alkotásai, s mi lett a sorsuk? A sportaréna leégett, a WTC két tornya összeomlott.
Az Istent ismerő művész sosem téveszti össze magát az Istennel. Lehet életében haragos, lehet, hogy nem tartja be mind a tíz parancsot, lehet, hogy a főbűnök egyikét-másikát is elköveti, de az alapot ismeri, és a főszabályt élete alapjává teszi. Mi a főszabály? Még mindig ugyanaz. Szeretni az Istent és szeretni a felebarátokat.
Ilyen művész kevés van. Én ismertem egyet. Majd' másfél évtizede távoli barátság és szoros kulturális, világnézeti, politikai egyezőség fűzött hozzá. Nem volt asztaltársaságaim tagja, nem ültünk le havonta megbeszélni a világ dolgait, de évente megkapta karácsony előtt azt a Karácsonyi levelet, amelyet közeli és távoli barátaim mindig megkapnak, immár több mint egy évtizede. És minden évben találkoztunk a húsvéti feltámadási körmeneten a Tabánban. Az utóbbi években, amióta beteg volt, már nem jött körbe, nem kerülte meg a szentegyházat, csak állt sziklaként, ahogy akkor állt, még 2002-ben,az Erzsébet hídon és szembenézett a hatalom fogdmegjeivel. Mikor még egészséges volt, szemüvegével, bajszával, kopasz fejével talán a leginkább ő hasonlított a forradalom mártír miniszterelnökére. Elmentem hozzá, és megkérdeztem: eljátszaná-e kétszemélyes drámám, az Újratemetés Nagy Imréjét? Elolvasta, lelkesen megdicsérte, de nemet mondott: - Én már ennyi szöveget sosem tanulnék meg.
Mindent elvégzett, amit az Úr kirótt rá. Nem ásta el a kapott talentumokat, hanem megtízszerezte, meghúszszorozta, megszázszorozta. Nem maradt itt a földön senki, akinek adósa lenne, de sokan adósak neki és még maradt az egész nemzetnek is egy adóssága. A főmű még csak a rajzasztalon van meg, a Gaudí-léptékű és minőségű katedrális. A középkori katedrális XXI-ik századi megjelenése. Kész a terv, s már maga a terv is kitárja azt a remélhetően katartikus élményt, amely a megvalósítással adatik meg: A Felső-Krisztinavárosba tervezett katedrálist, amely eddig kisszerű gáncsoskodás, emberi rivalizálás, nem-akarom-pénzhiány okán évek óta elmaradt. Most már a halottal nem lehet perelni, mert az élőnek nem partnere az, aki már odaátról néz, és már nem tükör által homályosan lát. A halott már nem kér, a halott művész itt hagyta azt, amit még e világról mondani akart, s most - amikor számba vesszük, mi mindent alkotott, mit adott a nemzetnek, Lendvától Csíkszeredáig, Dunaszerdahelytől Paksig - mindaz az érték, amely itt marad nekünk, megkerülhetetlen, és boldogító hagyatékként még egyet kíván: megépíteni a legnagyobbat. Megvalósítani a művész hódolatát az Isten előtt. Nem a művész miatt, aki már ott van az Atya fényességében, hanem magunk miatt, mert ez a mű minket épít, minket, akik építjük a katedrálist, hisz a kettő kölcsönös. Ha van szemünk a látásra.
Szeptember 27-én meghalt Makovecz Imre.
