Műsorújság

Az 1970-es évek végén - anyagot gyűjtve készülő könyvemhez - Visegrádon jártam. Láttam itt már sokszor sok historikus emléket - a temetőben még nem fordultam meg. A városoknak, falvaknak két fél-arcuk van. Az élő és a holt. Ez utóbbi a sírkert. Az élő fél-arc a holt nélkül csak a fél valóságot, a fél igazságot mutatja. Szép nyárelői délelőttön elidőztem hát a sűrű múltú hegy alatt, a visegrádi temetőben. Kicsiny temető ez, de az ilyen kicsiny sírkertek néha nagyon marasztalni tudják az embert. Egy vörös gránittömb poéta álmát vigyázza: "Áprily-Jékely Lajos. Erdélye helyett megtalálta itt a visegrádi erdőkoszorút." Egy fekete márványlapra Viktorin József plébános nevét vésték: a tizenkilencedik század második felében ő ébresztette fel álmából a kis Duna-parti falut. Egy fehér márványlapról ezt a családnevet olvastam le: "Latinovits". Feltűnt a ritka - és foglalt - név. Öregember sarlózta a füvet a közelben, ingujjra vetkőzve, nap barnította arccal, sildes sapkában. - Élnek itt Visegrádon Latinovitsok? - kérdeztem tőle. - Élhettek… Valamikor, régen. Urak voltak, a régi világban… Most már nem élnek… Aztán az öreg temetői munkás elmondta: néhány éve, az egyik reggel Latinovits Zoltán álldogált a sír mellett. Ő volt az, megismerte. Le-lehajolt, mintha beszélne valakivel. Néha elindult, majd visszafordult, újra meg újra visszalépett az ősei síjához. Álldogált ott, lehajtott fejjel. Ez akkor történt, abban az évben, amikor meghalt. Tehát 1976-ban. Latinovits Zoltánt 1976. június negyedikén vitte a végzete a vasúti sínekre. Harminc esztendeje. Ritkán emlegetjük mostanság. Pedig az ő élete, az ő halála sok mindent megmagyaráz abból a három évtizedből, ami azóta eltelt. Sok mindent megmagyaráz abból, ami ma történik. A színész, a színészkirály nemcsak játszott, hanem látott is. Érezte korát, és megérezte nemzete jövőjét. De az emberiség jövőjét is. És küzdött az ellenséggel, szembeszállt vele, tehetségét, testét emelve torlaszul. Ő maga több mint színész, Színész-Széchenyi vágyott lenni. "Szeretném életemet arra szentelni - írta -, hogy a világ rólunk alkotott véleménye a helyes irányba változzék, és hogy általában legyen rólunk vélemény a világban. Úgy érzem, van erőm, hogy csatlakozhassam azokhoz, akik ezen fáradoznak országunkban." Magyar akart, és mert lenni az űzött magyarságban, ember az embertelenségben. Ha nemzetét bántották, odakiáltotta Ady Endre szavait. Senki nem mondott úgy - olyan fenségesen - Adyt, mint ő. Senki nem értette úgy Németh Lászlót és Illyés Gyulát, mint ő. De azt is csak róla jegyezhették fel: halála előtt néhány évvel eljutva Spanyolországba, a pamplonai bikaviadalon, az arénában túlordította a felhevült tömeget. "Gyilkosság! - ordította. - A humanizmus nevében tiltakozom!" A balatonszemesi vasúti síneken tiltakozott utoljára, minden ellen, ami meggyalázza az ember szépbe szőtt hitét. A szemesi temetőben fejfájáról Nagy Gáspár verssorait olvashatjuk le: "Vándor, ki erre jársz, sírj vagy nevess/ zokogó víz/ Balatonszemes/ fái görcsben a tóra hajolnak/ hatalmas nagy fia holtán/ aki voltál/ LATINOVITS ZOLTÁN".

- Deme Lászlóra Wacha Imre, Benczédi József, Kerekes Barnabás és az Anyanyelvápolók Szövetsége Ifjúsági Tagozatának tagjai emlékeznek

Göcseji ízeket "kóstolgatunk" mai műsorunkban, amikor is ellátogatunk a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeumban megtartott III. Göcseji Randevúra. Szó lesz a helyi kecskesajtokról, a dödölléről, a tejfölös sárgarépáról, de azt is megtudjuk, miből készül a pörkölt torta.

Hangmérnök: Liszkay Károly. Zenei szerkesztő: Bögös Henrietta. Felelős szerkesztő: E. Román Kata.

Göcseji ízeket "kóstolgatunk" mai műsorunkban, amikor is ellátogatunk a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeumban megtartott III. Göcseji Randevúra. Szó lesz a helyi kecskesajtokról, a dödölléről, a tejfölös sárgarépáról, de azt is megtudjuk, miből készül a pörkölt torta.

Hangmérnök: Liszkay Károly. Zenei szerkesztő: Bögös Henrietta. Felelős szerkesztő: E. Román Kata.

Az 1970-es évek végén - anyagot gyűjtve készülő könyvemhez - Visegrádon jártam. Láttam itt már sokszor sok historikus emléket - a temetőben még nem fordultam meg. A városoknak, falvaknak két fél-arcuk van. Az élő és a holt. Ez utóbbi a sírkert. Az élő fél-arc a holt nélkül csak a fél valóságot, a fél igazságot mutatja. Szép nyárelői délelőttön elidőztem hát a sűrű múltú hegy alatt, a visegrádi temetőben. Kicsiny temető ez, de az ilyen kicsiny sírkertek néha nagyon marasztalni tudják az embert. Egy vörös gránittömb poéta álmát vigyázza: "Áprily-Jékely Lajos. Erdélye helyett megtalálta itt a visegrádi erdőkoszorút." Egy fekete márványlapra Viktorin József plébános nevét vésték: a tizenkilencedik század második felében ő ébresztette fel álmából a kis Duna-parti falut. Egy fehér márványlapról ezt a családnevet olvastam le: "Latinovits". Feltűnt a ritka - és foglalt - név. Öregember sarlózta a füvet a közelben, ingujjra vetkőzve, nap barnította arccal, sildes sapkában. - Élnek itt Visegrádon Latinovitsok? - kérdeztem tőle. - Élhettek… Valamikor, régen. Urak voltak, a régi világban… Most már nem élnek… Aztán az öreg temetői munkás elmondta: néhány éve, az egyik reggel Latinovits Zoltán álldogált a sír mellett. Ő volt az, megismerte. Le-lehajolt, mintha beszélne valakivel. Néha elindult, majd visszafordult, újra meg újra visszalépett az ősei síjához. Álldogált ott, lehajtott fejjel. Ez akkor történt, abban az évben, amikor meghalt. Tehát 1976-ban. Latinovits Zoltánt 1976. június negyedikén vitte a végzete a vasúti sínekre. Harminc esztendeje. Ritkán emlegetjük mostanság. Pedig az ő élete, az ő halála sok mindent megmagyaráz abból a három évtizedből, ami azóta eltelt. Sok mindent megmagyaráz abból, ami ma történik. A színész, a színészkirály nemcsak játszott, hanem látott is. Érezte korát, és megérezte nemzete jövőjét. De az emberiség jövőjét is. És küzdött az ellenséggel, szembeszállt vele, tehetségét, testét emelve torlaszul. Ő maga több mint színész, Színész-Széchenyi vágyott lenni. "Szeretném életemet arra szentelni - írta -, hogy a világ rólunk alkotott véleménye a helyes irányba változzék, és hogy általában legyen rólunk vélemény a világban. Úgy érzem, van erőm, hogy csatlakozhassam azokhoz, akik ezen fáradoznak országunkban." Magyar akart, és mert lenni az űzött magyarságban, ember az embertelenségben. Ha nemzetét bántották, odakiáltotta Ady Endre szavait. Senki nem mondott úgy - olyan fenségesen - Adyt, mint ő. Senki nem értette úgy Németh Lászlót és Illyés Gyulát, mint ő. De azt is csak róla jegyezhették fel: halála előtt néhány évvel eljutva Spanyolországba, a pamplonai bikaviadalon, az arénában túlordította a felhevült tömeget. "Gyilkosság! - ordította. - A humanizmus nevében tiltakozom!" A balatonszemesi vasúti síneken tiltakozott utoljára, minden ellen, ami meggyalázza az ember szépbe szőtt hitét. A szemesi temetőben fejfájáról Nagy Gáspár verssorait olvashatjuk le: "Vándor, ki erre jársz, sírj vagy nevess/ zokogó víz/ Balatonszemes/ fái görcsben a tóra hajolnak/ hatalmas nagy fia holtán/ aki voltál/ LATINOVITS ZOLTÁN".

1-4. "Honvédbanda zúg a Stefánián" - idézhetnénk az egykori dalszöveget a ma esti Zenei Kincsestár élén. Az idézet a történelem paradoxitását tükrözi: a boldog békeidők egyetlen jellemző pillanata sem képzelhető el a zenepavilonokban harsogó vagy díszszemlére masírozó katonazenekarok nélkül. Hazafias indulóink mindazonáltal nem csak történelmi, de zenei értékkel is büszkélkednek. Nemzeti zeneszerzőink legtöbbje forgolódott a műfajban, legyen szó valóságos avagy színpadi katonazenéről. Ma felhangzó muzeális felvételeink további értéke, hogy egy nemzetközi hírű magyar muzsikusdinasztia neve fűződik hozzájuk, azon belül is a dinasztiaalapító Fricsay Richardé. A híres magyar katonakarmester nem csupán világhírű fia, Fricsay Ferenc révén méltó a figyelemre. Életútja tipikus Monarchia-beli pálya. A csehországi Kremsierben született 1867-ben. A kremsieri iskola tanára és a Thonet-gyár tisztviselője volt. 1897-ben lett a közös hadsereg katona-karmestere. Székesfehérvárott megszervezte a filharmóniát és megalapította a zeneiskolát. 1912-ben Nagyváradon működött. 1913 és 1934 között az 1. honvéd gyalogezred zenekarának igazgató karnagya. Nevezetesek voltak, látványosság számba mentek az általa vezényelt őrségváltások a budai Királyi Várban. Zenekarával több ízben szerepelt külföldön: Bayreuthban, Szófiában, Konstantinápolyban. Ő volt az Osztrák-Magyar Monarchia katonazenekarainak megszervezője, de tánczenék, indulók, fúvószenekari átiratok is őrzik nevét. 1945-ben hunyt el. Összeállításunk bevezetéseképpen négy, nemzeti klasszikusnak mondható indulót vezényel a Magyar Királyi Mária Terézia I. Honvéd Gyalogezred Zenekarának élén. Következzék az induló Erkel Ferenc Hunyadijából, ifjabb Lehár Ferenc Losonci indulója, Egressy Béni szerzeménye, a Klapka-induló és az Erkel, Liszt és Berlioz által is feldolgozott, kuruckori eredetű Rákóczi-induló. 5-6. Következzék most az indulószerző Fricsay Richard két szerzeménye: a Járjatok be minden földet és a Magyar Virtus induló. Előbbit a Levente Fúvós Zenekar és Énekkar vette lemezre 1943-ban, Csáky István vezénylete alatt. A Magyar virtus induló felvétele a szerző dirigálásával készült, 1927-ben. 7-9. Fricsay Richard katonakarmester muzeális felvételeitől a Horthy-korszak, a Trianon utáni nemzeti gondolat három jellegzetes zeneművével búcsúzunk 1928 és 1932 között készült felvételeken. A Magyar Királyi Mária Terézia I. Honvéd Gyalogezred előadásában elhangzik Faulwetter Antal szerzeménye: Éljen a Haza; a Kormányzó induló és Szabados Béla szerzeménye, a Magyar Hiszekegy.