Koszorúk

Mándy Iván prózája álomszerű, lebegő karakterét költői elemei adják. Az Újhold köréből a betiltás után az elhallgattatott írók - nem kevésbé jó - társaságába került. Marginális helyzete ellenére mindenkor rangja volt a kortárs magyar irodalomban, életében és halála után minden díjat megkapott, ami csak létezett. A gyermekirodalom aranykönyvébe a Csutak-történetekkel írta be magát, felnőtt könyvei közül remeklés az Előadók, társszerzők, a Tájak, az én tájaim és a Budapesti legendák. Lírai alakmásai nem csak emberek lehettek, hanem tárgyak és helyszínek is. A kávéház, az uszoda, a mosoda, a mozi, a színház, a futballpálya és a tribün, a trafik, de akár a villamos vagy a bútorok történetei, legendái emberi szóval beszélnek hozzánk. Mit akarhat egy író? - kérdezte válogatott novellának kötetcímében Mándy Iván. Hát semmit. És mindent.

Ha sablonokban kellene szólni róla, annyit írnék: reneszánsz ember, vagy, hogy polihisztor. De ő, aki dr. Józsa Tivadar néven a Tihannyal és Balatonfüreddel háromszöget alkotó Pécsely legendás körorvosa volt, akit Bodosi Györgyként úgy ismertek, mint költőt, írót, szociográfust és tárgyi emlékek gyűjtőjét. Szóval ezt a személyiséget nem lehet a hagyományos keretek közé szorítani, pedig a hagyományok is hozzá tartoztak. Az esztendők számában bőkezű volt hozzá a temető, most márciusban lenne százéves.

„Nem mondhatok befejezésül sem mást a verseiről: olvassák el őket, egybevetve a legtöbbet emlegetettek termésével s bólintsanak, mint én, örömmel: buzdító versenytárs!” – írta Illyés Gyula Bodosi Györgyről a beszélgetésben is megemlített kötetbevezetőben.

Az immár nyolc esztendeje elhunyt, Kossuth-Nagydíjas írónőre: Jókai Annára emlékezünk. Majdnem megérte a 85. születésnapját a kivételes empátiával és segítőkészséggel megáldott alkotó, aki élete utolsó pillanatáig a krisztusi tanítások szellemében dolgozott saját egyénisége, embersége kimunkálásán, megformálásán. Utolsó műve, a halálának évében megjelent Átvilágítás című önéletrajzi írás híven közvetíti ennek a küzdelmes és csodálatos folyamatnak az állomásait.
Az igazán értékes irodalom élni segít - tartalmasan és meghalni tanít - méltósággal. Az ő művei közül a legjobbak feltétlenül ebbe a magas kategóriába tartoznak. Sokat publikált, mert termékeny alkotó volt, de ha választani kell egy kedvencet, elsősorban a Ne féljetek! című regénye támogathat bennünket lelki segítséggel a 2025-ös évben is. Az új esztendő kezdetén érdemes igazán jó olvasmányokat választani. Lehet ez a könyv iránytű vagy akár vezérlő csillag is.

125 éve született Fekete István. A Tüskevár, a Téli berek, A koppányi aga testamentuma valamint a Bogáncs, a Kele, a Lutra és a többi csodás állatregény, gyermek- és ifjúkorunk kedves olvasmányainak szerzője. A mezőgazdászból lett írónak, a sokoldalú tehetségű Fekete Istvánnak, a novella, a regény, a filmforgatókönyv mesterének kétszer kellett kezdenie az írói mesterséget és karriert. Keveseknek sikerülhet ez, neki megadatott. Mélységes hite és a szilárd erkölcsi rend, amit követett, lehetővé tette, hogy sok nehézségen általverekedje magát. A könyveiből készült sikeres filmek is növelték népszerűségét. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ma is népes rajongótábora van. Irodalmi társaság, emlékház, múzeum is viseli nevét, gondozza életművét és őrzi végtelenül rokonszenves egyéniségének emlékét.

"...kozmikus nagyszerűség és erkölcsi értelmű alanyiság határozza meg világraszóló ritkaságként egész gyönyörű költészetét. Mindaz, ami a magyar nagy félszázadban a művelt emberiséggel azo-nosulni kívánó nemes magyar törekvés volt, mintegy kitisztultan ünnepi felmagasztosultságban szemlélhette magát e költészetben. Ha van a történelemnek, ha van a nagyot akaró emberi korsza-koknak lelkük, Vörösmarty költészetében ily lélek világol. Ha volt költői csíra abban a gondolatban, mely a 18. század vége felé közcéloknak rendelte alá a megújhodó irodalmat: az Vörösmartyban fejtette ki egész lírai hatalmát."
(Horváth János irodalomtörténész)

Kálnoky László költőre, műfordítóra emlékezünk két jó barátjával és szakértőjével. A Nyugat harmadik nemzedékének egyik mértékadó lírikusa kétszer sok esztendeig ítéltetett hallgatásra a huszadik század második felében. Nem súlyos tüdőbetegsége némította el, hanem előbb a Rákosi-, majd a Kádár-korszak ideológiai terrorja miatt nem juthatott szóhoz. A sors kárpótolta őt és olvasóit. Élete utolsó évtizedében váratlan virágzásnak indult a költészete és végre megérdemelt közönségsikerben is része lehetett. Lírai alakmása: Homálynoky Szaniszló kalandjai és lélek-útjai, amelyeket szellemes szabadversekben adott elő, nem csupán szórakoztatják, hanem fel is emelik a mindenkori műélvezőt.

A kesergő szerelem és A boldog szerelem. Aki e nevezetes versciklusokat nem olvasta, hírből - vagy éppen saját életéből - az is mindkettőt ismerheti. Kisfaludy Sándor, a Himfy-dalok és verses regék, színdarabok szerzője a 19. század elejének egyik legünnepeltebb költője volt. A balatonfüredi kőszínház alapítóját tisztelhetjük benne, ezzel a magyar nyelvű színjátszás bölcsőjét teremtette meg. A kalandos életű katonatiszt, akinek korábban színes és viharos, olykor botrányos szerelmi élete volt, miután megnősült, felesége: Szegedy Róza mellett szelíd férj és jó földbirtokos lett. A szerelmesek pedig már Himfy saját korában és még hosszú ideig használták udvarlásra a verseit, a tőle kölcsönzött, elragadtatott és elragadó idézeteket...

Vallomása szerint harmincezer sort fordított a világirodalomból és háromezer saját sort írt, vagyis olyan költő volt, akiről elmondható, hogy csupán válogatott verseit írta meg. Szeretetreméltó személyisége rövid földi életet kapott, mindössze 53 évet élt. Két, érett férfikorában megjelent verseskötete: a Szegény Yorick és az N.N. bolyongásai mégis igen értékes helyet jelölt ki számára a huszadik századi magyar lírában. Humoros-szellemes magatartása és hetyke-vagány versbeszéde mögött magányos, bölcselő lélek lakozott, aki szenvedései közt is képes volt vigaszt, szépséget adni embertársainak, olvasóinak.

Mészöly Dezső megpróbálkozott a színészettel, apja kívánságára teológiát végzett, járt a Képzőművészeti Akadémiára is, majd a bölcsészettudománynál kötött ki, és végül a műfordítás lett az élete, hivatása. Magyarította Villon egész költői termését, zseniálisan fordított Molière-t, de a legtartósabb, legnagyobb szerelme Shakespeare volt. Ma is az ő fordításában játsszák a nagy Erzsébet-kori angol drámaíró nem egy darabját. Mi a titka? Vérbeli színházi emberként szerepeket, karaktereket fordított, nem könyvdrámának fogta föl a színdarabokat. Saját költői termése is figyelemre méltó, brilliáns esszéi, tanulmányai, naplói, kommentárjai pedig úgy tanítanak, hogy közben gyönyörködtetnek is. Mint hiteles mestertől érdemes tanulgatnunk tőle az irodalom élvezetét.

1956-ban ő vezette a Parlamentben menedékjogot nyert Szabad Magyar Rádió irodalmi adásait. Magát egész életében elsősorban drámaírónak tartotta. Emellett kiváló esszéista, nagyhatású tanár, italianista, hungarológus és műfordító volt. Világpolgár és hazafi - egy személyben. Az Írószövetség és a hazai PEN Klub élén sokat tett a magyar kultúra, a magyar irodalom és a magyar nyelv megmaradásáért és elismertetéséért. Bőséges drámai életművének java feltétlenül maradandó érték. Az Egy szerelem három éjszakája, a Tüzet viszek, az Ők tudják, mi a szerelem és az Elnémulás - hogy csak néhányat említsünk - ezek a darabok ma is színpadi sikerek, ha előveszik őket. Lénye, személyisége azért is hiányzik, mert egyike volt azoknak a nagyhatású egyéniségeknek, akik még nem töredékekben, hanem egységében és teljességében látták a világot, az emberi kultúrát.