Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Ádvent Csobáncon
Este öt után érek Csobáncra, s amikor befordulok az országútról a hegy felé, egy pillanat alatt megszűnik eddigi életem, budapestiből csobánci leszek, különösen így télen. A tél számomra legrosszabb megnyilvánulása a korai sötétség, amikor már négy óra felé szürkülni kezd és mire fél öt lesz, így decemberben már majdnem teljes a sötétség. Szinte hangtalanul közelítem meg a présházat a kihalt hegyoldalban a földúton. Nincs semmi fény a hegyen, feltehetően egyedül leszek ma éjjel is. Csak a csillagok ragyognak felettem, amikor kiszállok a ház előtt és felnézek az égre. És a mélységes csend. Ilyen csend nincs is. Kétharmad évszázada budapesti lakosként újra és újra elcsodálkozom. Van ilyen csend a világban? Felviszem a táskámat, begyújtok a kandallóba, hisz a szobában alig van nyolc fok Celsius, majd lemegyek a pincébe. Beviszem a magammal hozott két demizsont, hisz azért jöttem, hogy Karácsonyra felvigyem az újbort. Utoljára októberben voltam itt, akkor még kiforratlan, nyers volt a bor, több mint murci, de még kevesebb, mint bor. Mostanra már túlesett az első fejtésen, még nem teljesen tiszta, de már kóstolható.
Két palackkal töltök és felviszem a házba. Zsírt veszek elő, hagymát vágok és a magammal hozott disznómájat vágom vékony szeletekre. Közben az idei törkölypálinkát kóstolom, miközben resztelem a májat. A csöndet átjárja a máj sercegése és az újbor izgalma. Még opálos, de már nem sok hiányzik, mint egy kamaszfiú, még mutál a hangja, de már le-fel mozog az ádámcsutkája.
Ez a bor nagy jövő előtt áll, érzem, az idei év szép savakat adott és bársonyos cukrot a szőlő levébe. Kár, hogy a lé kevesebb, mint gondoltam, de hát meleg volt a nyár és kevés az eső.
Miért jöttem és miért viszem a bort haza? Azért, mert készülődöm. Mire? Arra napra, amikor ebben az évben is megszületik majd az a gyermek, aki reményt ad ebben a reménytelennek tűnő világban.
Ahogy az újbor mellé Borbála napján a kertbe mentem és a magammal vitt metszőollóval 4-5 ágat vágtam az orgonabokrokról és betettem egy vázába. Miért? Mert majd a Borbála-ág karácsonyra kinyílva megmutatja, milyen lesz a jövő év. Kinyílik-e a pöttömnyi orgonavirág a konyhaszekrényre tett vázában vagy sem. Jósolhatjuk-e, hogy szép lesz a következő év termése vagy sem.
S ugyanezt a hagyományt követem, amikor nagyapámat utánozva Luca napján előveszem a tavalyi törkölypálinkát és belecsorgatom a vincelléremtől vett akácmézet, úgy 2:10 arányban, kettő a méz és tíz a pálinka. Ezt a mézes pálinkát aztán karácsonyig minden nap megrázom az üvegben, hogy feloldódjék és átjárja a pálinkát a méz, hogy karácsonyeste a vacsora előtt egy-egy kupicával, amúgy bácskai szokás szerint, nagyapámra is emlékezve felhajtsuk ezt a csodálatos italt.
Újbor, Borbála-ág, mézes pálinka, s majd pár nappal Karácsony előtt jön a kocsonya, disznó körömből, fejből, fülből, csülökből, farokból lassan főzve és paprikásan tálakba téve, karácsony reggel rumos teával és friss kaláccsal kóstolva, évente egyszer. Miért csak egyszer, hisz ez maga a csoda! De hisz épp ezért a csoda, mert csak évente egyszer.
Az ünnep - ha az evangélium szerint tömött, megrázott, túlcsorduló, de mégis megtartott mértékkel mérjük - akkor a mienk lesz, hisz nincs fontosabb, mint a tradíció. A családi, a nemzeti, az, amit szeretünk, mert a mienk. Ne essünk sosem túlzásba, de szeressük apáink, nagyszüleink történeteit, ételeit, anekdotáit, családi és öröklött meséit, hisz ebből vagyunk mi magunk is.
Karácsonyi újbor, Borbála-ág és kocsonya. Ne szégyelljük, ha egyesek megvetően néznek is ránk. - Nektek ez az ünnep? Igen nekünk ez is az ünnep, mert – mint mondtam volt sokszor – az életben csak ez a három fontos: teológia, filozófia és gasztronómia. Megismétlem: ez a három a lélek, a szellem és a test. Karácsonykor éppen úgy, mint máskor, egész évben.
Mert ebből a háromból és ennek a háromnak a harmóniájából vagyunk mi, emberek. Bármelyik hiányzik, elvész a harmónia.
S ne feledjük, a Mester abban a három évben, amíg itt élt, nem csak tanított, nemcsak hirdette az evangéliumot, hanem a bűnösökkel evett és ivott, sőt a kánai menyegzőben még bort is teremtett.
Én ittam belőle. S még szeretnék is inni.
