Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Nagyböjt
Nagybátyám, aki majd fél évszázadig volt a bajai Szent Antal egyházközség plébánosa nagyböjtben sosem ivott alkoholt. Nem mintha egyébként alkoholista lett volna, mérsékelten szerette a sört, de ez alatt a negyven nap alatt egy kortyot sem fogyasztott. Ez nekem imponált és egyetemista éveimtől fogva követtem őt. Nota bene, azidőben magam is nagyon ritkán fogyasztottam alkoholos italokat. (Kis példa, mit jelent egy pap a családban). Ennek több mint 40 éve. Évtizedek múlva úgy döntöttem ez alatt a hat hét alatt húst sem veszek magamhoz és semmiféle olyan ételt, amely különösebb örömet szerez nekem, bár gasztronómiai édeklődésem előre haladtával ezt egyre nehezebb volt teljesíteni, mert hús nélkül is sok eledelt élvezettel fogyasztottam a mai napig. Hiszen nem kell húst ennünk, hogy élvezzük az evést.
Mi a böjt? Ezt a 2014-es nagyböjt elején talán érdemes megkérdezni magunktól. Nyilván nem ételek és italok megválogatását és lemondását jelenti, ennél sokkal többet. Önmegtagadást. Lemondani valamiről, amely a mindennapokban részünk, s mert ilyen a jó vacsora, egy jó szivar, egy kellemes baráti mulatság talán épp ezekről kellene lemondanunk. Mi a böjt? Absztinencia? Emlékszem kedves római jog professzoromra, néhai Brósz Róbertre, aki az absztinencia magyarázatául egy magyar népdalra utalt: "Se bor, se sör, se cigány, sose csókol meg a lány".
Persze az élet megy tovább, minden ajtót nem lehet bezárni, mindenről nem lehet lemondani. Induljunk el arra az irányba, amely a legnehezebb, fosszuk meg magunkat a mindennapi örömteli rekvizitektől. Kinek mi az? Cigaretta, bor, füstölt csülök. Ezek oly banálisak, mintha az ember csak testi élvezetekből állna. Szoktuk volt mondani nagy vacsorák előtt, ez az egyetlen fizikai élvezet, amit a tízparancsolat elfelejtett megtiltani. Ennyi lenne a böjt?
Persze lemondás, de azért ennél bizton több. Talán önfegyelem, az eddig megélt zajos világ kizárása mindennapjainkból. Visszavonulás, amikor lemondunk a hétköznapok rekviziteiről, amiket már észre sem veszünk, mert úgy beépültek az életünkbe. A böjt csönd, a mindennapi világ kizárásának csöndje. Amikor mást csinálunk, mint egyébként. Én több évtizede mindig keresek két-három napot, amikor nagyböjtben leutazom Pannonhalmára, kérek egy szobát Asztrik főapáttól és csendben szemlélődöm. Olvasok, írok, befelé fordulok. Az esti zsolozsma előtt lemegyek a sötét bazilikába, ahol ekkor csak egyedül vagyok és érzem az évszázadokat, amelyek mind itt vannak körülöttem Krisztus után 996 óta, amióta ez a kolostor itt áll, amióta a benedekrendiek velünk vannak. Imádkozom, de nem az általunk ismert imákat, néha azt is, Üdvözlegy Máriát persze nem kegyelemmel, hanem malaszttal, Páter noster-t, de legtöbbször csak úgy beszélgetek az Atyaistennel, mert nekem még mindig ő a Jóisten. Nagy szakállával, akire a Fiú is minduntalan hivatkozik, mert neki is ő az Atya. Az első nap még jár az agyam, mint a motolla, mert csak aznap léptem ki a szokásos ringlispilből, de másodnap már lassan elfelejtem a pesti zajt és lassan felveszem a kolostori csöndet és megered a béke a lélekben. Nem iratkozom be a menzára, magamnak hozok kis sajtot, olajos halat, kenyeret, vizet. Napközben nagyokat sétálok a vár körül, egyik délután hosszan beszélgetek a főapáttal és irígylem kiegyensúlyozottságát, békés derűjét, a gondokon átívelő békességét.
Itt a Nagyböjt, a csend, a visszavonulás, a lemondás ideje. Hat hét bármily soknak tűnik is, oly kevés, az év alig több, mint egytizede. Krisztus is visszavonult 40 napra, pedig neki aztán nem volt szüksége önmaga felépítésére. Nem volt? Hiszen őt is megkísértette a világ, elébe adva a hatalom, a gazdagság, a könnyű siker lehetőségét. Könnyű volt neki - mondjuk - hiszen ember volt, de Isten is, emberi természet, isteni tudással. Mégis böjtölt és azt hagyta nekünk, ne látszódjék az arcunkon a böjt, a lemondás.
Nincs mese, adjunk esélyt a visszavonulásnak, csavarjuk lejjebb a lámpa fényét, mert nincs jóízű feltámadás, ha előtte nincs visszavonulás. Mert aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni - mondja a magyar népdal. A csöndből jön a küzdelem, a küzdelemből a megtisztulás.
- Száll alá poklokra - mondjuk a Credóban - és ez igaz, mert csak innen van feltámadás.
