Jávor Béla olvassa fel írását
Zsemlegombóc
Barátaimmal, akikkel immár tizenkilencedik éve zarándokolunk egy-egy Mária kegyhelyhez, a szokásos szombatokon gyaloglás közben jókat szoktunk beszélgetni. Miről? Életről, halálról, világról, barátokról, történtekről. Filozofálunk is, meg vacsorára jókat eszegetünk, ha a szerencse jó éttermet hoz elibénk, bár ez a magyar vidéken eléggé ritka. Hazai gasztronómiánknak van egy spirituális és egy reális élettere. A spirituális szerint a magyar konyha világszinvonalú, a reális, hogy dehogy. Meglepve olvastam nemrég egy komolynak tűnő, (ma már minden ilyen csak tűnő) közvélemény kutatás eredményét, mely szerint gasztronómiailag, ha jól emlékszem ötödikek vagyunk az európai ranglistán, sokezer ember szavazatai szerint.
Azt hiszem, hogy meglehetősen jól főzök, egykor még azt gondoltam, hogy ha Magyarországnak befolyással lennék a miniszterelnökére, akkor feltétlen javasolnék kinevezni a kormányba egy gasztronómiai minisztert is és ennek posztjára magamat találtam volna a legalkalmasabbnak, minthogy a gasztronómia területén nem csak gyakorlati, de elméleti jártassággal is bírok. Úgy gondoltam, (és ma is úgy gondolom), hogy az az ország, amelyik gasztronómiai minisztériumot tart fenn és a gasztronómiának oly fontos szerpet ad, hogy miniszteriálisan érzi szükségét ápolásának, hatalmas nemzetközi renomét nyer ezáltal.
Máig állítom régi tételemet, hogy az életben igazából csak három dologgal érdemes foglalkozni, teológiával, filozófiával és gasztronómiával. Amikor egy-két évtizede ezt előadásaimon és írásaimban kinyilatkoztattam, mindenki úgy népzett rám, mint egy őrültre, pedig e három tudomány pontosan kifejezi az ember három szubsztrátumát, a teológia a lelket, a filozófia a szellemet és a gasztronómia a testet. E háromból állunk és csak akkor éljük meg életünk harmóniáját, ha e három összetevőnk egyensúlyban van egymással. Fontos e három, mert ha az egyik megbicsaklik, az ember elveszti egyensúlyát.
Hazai gasztronómiánk az utolsó évtizedben meglehetős fejlődésnek indult, hála Molnár B. Tamásnak és barátainak, akik addigi hamis gasztronómiai sikereinket felülvizsgálva beláttatták, hogy a Venesz József féle tankönyvön felnőtt szakács és vendég nemzedék tévúton jár, ez az utca zsákutca. Csodás olimpiai éremeket nyertek szakácsaink sehol sem jegyzett olimpiákon, de a magyar vendéglátás csak egyes végvárakban élt, az összkép siralmas volt. Hírünknek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a realitások arcpirítóak voltak. (Ki tudja miért, Kerényi Imre a Nemzeti Könyvtár sorozatban éppen most adta ki Venesz József szakácskönyvét díszkötésben?!)
Hogy mást ne mondjak, múlt szombati zarándokútunk végállomásaként betértünk egy jónevű tóparti vendéglőbe Bélapátfalván, egész napos hegymászás, majd 15 km gyaloglás után, éhesen és szomjasan. Lassan elhelyezkedtünk, de porzott a szánk, ezért gyors italrendelésre kértem pincérünket, aki közölte: -Majd ha mindenki leül, akkor felveszi a rendelést. Azt hittem, rosszul hallok, mintha óvodás korom elevenedett volna fel, és az óvónéni adta volna az utasítást. - Gyerekek, majd ha jók lesztek, akkor mesélek. Hogy képzeli egy vendéglős, hogy ő szabjon feltételeket a vendégeknek. Mit tud ez a szerencsétlen a vendéglátásról. S már nem csodálkoztam azon sem, hogy Szilvásváradtól négy kilométerre mélyhűtött pisztrángokat kaptunk, hiszen ahol ilyen az Adjon Isten, ott semmin sem lehet csodálkozni.
Magyar ételeink világszínvonalúak, elkészítésük igényes tudást kíván, de nem ördöngősséget. Konyhánk még akkor is egyedi, ha abban többségében török, szerb és balkáni ételek nagy számmal reprezentáltak. Nem véltelen, hogy nálunk virágzanak legjobban egész Európában a paprikás ételek, egyedi a gasztronómiánk, kaporral, csomborral, rozmaringgal és persze füstölt szalonnával.
Miért nem működik ez a varázslatos magyar gasztronómia? Mert maga a társadalom sem működik, kutyapiszkos utcáival, összegányolt és kátyús úttestjeivel, reménytelen egészségügyünkkel, évekig ítéletet nem hozó bíróságainkkal, régi dicsőségünket remélő futballunkkal, folytassam? Barncsbelieket ajnározó, minőséget feledő irodalmunkkal, funkcionális analfabéta diákjainkkal, umbuldázó vállakozóinkkal, s mindez minek köszönhető? Annak a negyven évnek, amikor az érték elveszett, amikor lopni volt jó, mert hisz az állam is azt tette, amikor a jó erkölcs csak a régmúltban leledzett, amikor elveszett a Paradicsom.
Pedig, hogy megennék egy jó szalontüdőt. Zsemlegombóccal.
