Műsorújság

1-3. A Zarándokévek ciklusát megszakítva, a Svájcban bolyongó Liszttől mégsem szakadva el, ma három olyan zongoradarab szólal meg Leslie Howard Liszt-ciklusában, amelyek eredetileg szerepeltek a Zarándokévek ciklust megalapozó, Egy utazó albuma című karakterdarab-sorozatban. A ciklus külön triászként ölelte fel a Parafrázisok című hármast, amelyet Liszt végül 1876-ban, alaposan átdolgozva, Három svájci darab címen adott közre. A svájci folklórelemek, a jódlizó dallamok és a kürt tónusát utánzó frázisok így is felismerhetőek.

Olvasom, hogy az Amerikai Egyesült Államokban - túl az Óperenciás tengeren -, az összhaderőnemi katonai akadémián tanítják a 907. évi pozsonyi csata történetét. Amely az amerikai hivatásos tisztek számára vizsgaanyag. A zseniális hadvezetés példája. Egyszer talán még a mi számunkra is az lehet. De ezt most ne latolgassuk. Azt a pozsonyi csatát nekünk azért kell kitüntetetten számon tartanunk, a szívünkben őriznünk, mert ekkor dőlt el a jövőnk. Ekkor vált bizonyossá, hogy nemcsak vendégségben, kalandozó hadjáraton tartózkodunk a Kárpát-medencében. A 896. esztendő a honfoglalás éve. A 907. az itt maradásunké. Az új hon megtartásáé. Mert addig még semmi nem dőlt el. A 896 és 907 közötti évtizedben gyors röptű magyar lovasok nyargalják be Itáliát, Lombardiát, az Elba mentét, Szászföldet. Amerre járnak, összekulcsolt kézzel imádkoznak az emberek: "A magyarok nyilaitól ments meg minket, Uram!" De nyugaton még csak ismerkednek velünk. Még nem küldtek ellenünk komoly hadat, még nem mérkőztünk meg a legerősebbekkel. A bajorokkal. Ők úgy döntenek, hogy nem várakoznak ránk. Megindulnak ellenünk. A 907. esztendőben vasba öltözött, komor, elszánt - százezer fős - sereg vonul keleti irányba. Vezérük, Luitpold herceg ezzel tüzeli a katonáit: - A magyarokkal egyszer és mindenkorra le kell számolni! Ki kell kergetni őket a Kárpát-medencéből! A bajor herceg a magyarok ellen emelt Ennsburg kővárából kelt útra. Főemberei, főpapjai mind a sereggel tartanak. Ekkora had az utóbbi évtizedekben nem gyűlt össze Európában. Önbizalommal, büszkén emlegetik Nagy Károlyt, aki száz évvel korábban - "Attilát megbosszulva" - rázúdult a Kárpát-medencét elfoglaló avarokra, és elsöpörte őket. Így végeznek ők is a magyarokkal. Pozsony fölött háromfelé válik a bajor had. Az egyik a Duna jobb, a másik a bal partján nyomul a csatatérre, a harmadik sereg hajókkal érkezik a folyón. Annak idején, még a honfoglalás millenniumára jelent meg "A magyar nemzet története" című négy kötetes mű. Találunk benne egy rézkarcot, amely a pozsonyi csata legvéresebb jelenetét ábrázolja. Iszonyatos öldöklést látunk. Hatalmas porfelhőben egymásnak roppanó két tábort - szinte halljuk a csontok reccsenését, a lovak alá tiport sebesültek kiáltozását. A szűkszavú krónikák annyit jegyeztek föl, hogy 907 nyarán, július hónap derekán ütközött meg egymással a két had. A magyarok gyors rohammal legyűrték a jobb oldali bajor hadat, aztán éjszaka - nesztelenül - átúsztattak a Dunán, és túlsó oldali sereget is szétverték. Harmadnap a védtelenül maradt hajóhadat semmisítették meg. Negyvenezer magyar vitéz a keleti frank királyság százezer katonáját győzte le. "Ezen időtől kezdve - jegyzik meg a krónikák - jó sokáig az Enns folyó volt a határ Bajorország és Magyarország között." Pannonia ekkor lett végleg a miénk. Ekkor - valamivel több, mint ezeregyszáz esztendeje - fejeződött be a honfoglalás. E csatát követően százharminc évig idegen had nem merészelt az országunkra törni. Más nemzetek alighanem évente megünnepelnék az évfordulót, mi idén sem serénykedtünk különösebben. De hát mi mindig szívesebben búslakodunk a vereségeinken, a legyőzetéseinken. Alighanem azért, mert így könnyebben nyugodhattunk bele a sorsunkba. Holott óriási győzelem volt a pozsonyi, Európára szóló győzelem. Sok vért, sok életet áldoztunk érte. Alighanem Árpád fejedelem három fia, a három magyar seregvezér - Levente, Jutas és Üllő - is holtan maradt a csatatéren. Annyi bizonyos, hogy apjukat nem élték túl. Árpád fejedelem pedig még a pozsonyi győzelem évében meghalt. Ahogy Anonymustól tudjuk: "Urunk születésének 907. esztendejében Árpád elköltözött e világból, kit is tisztességesen temettek el egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába…" Igen, Árpád fejedelmet eltemették. Ám a magyar határ akkor már az Enns folyó partjánál húzódik. "Ober Enns" - ahogy a krónikák írják. Népmeséinkben pedig attól kezdve ott kezdődik az Óperenciás tenger. Vélem, hogy ezt már nem tanítják az amerikai összhadnemi akadémián. Miért is tanítanák? Hol volt még 907-ben az amerikai nemzet? De hol vagyunk ma mi, a pozsonyi győztesek? Hol van Pozsony?

Etikus üzleti program Üzlet? Profit? Próbaházasság… Árral szemben

Mai vendég Simon Géza Gábor zenetörténész, kutató, gyűjtő, író.

A mai műsor egyik részében az 5. Szakrális művészetek hete című rendezvény sajtótájékoztatóján Márffy Gyula veszprémi érdsek úrral felvett beszélgetésünket hallgathatják meg kedves hallgatóink.Érsek úr szavai túlmutatnak a programokon, az egyház és a művészek kapcsolatáról, az egyház feladataitól is szó van.Másik vendégünk Manninger Mária öltözéktervező, akinek a Tihanyi Bencés Apátságban nyitotta meg kiállítását dr.Korzenszky Rihard .A a nyár végén a perjel úr házaspárokat hívott az apátság Galériájába.Egyikük, a kötöt ruhákat tervező és alkotó művész a magyar úri hímzések nyomán alakult munkáiról beszél nekünk.

Gyermekkori cukorbetegség. II. Úgy érkezik, mint derült égből a villám. Nincs előjele, a kiváltó ok az immunrendszer valamilyen rejtett defektusa, amit akár egy vírusfertőzés is kihozhat. Ennek nyomán pedig a gyermek szervezete nem termel többé inzulint. Ennélfogva a cukrot nem is tudja feldolgozni. Ma ez e betegség - bár el nem mulasztható - nagyon jól kezelhető, e mellett is teljes értékű lehet az ember élete.

Olvasom, hogy az Amerikai Egyesült Államokban - túl az Óperenciás tengeren -, az összhaderőnemi katonai akadémián tanítják a 907. évi pozsonyi csata történetét. Amely az amerikai hivatásos tisztek számára vizsgaanyag. A zseniális hadvezetés példája. Egyszer talán még a mi számunkra is az lehet. De ezt most ne latolgassuk. Azt a pozsonyi csatát nekünk azért kell kitüntetetten számon tartanunk, a szívünkben őriznünk, mert ekkor dőlt el a jövőnk. Ekkor vált bizonyossá, hogy nemcsak vendégségben, kalandozó hadjáraton tartózkodunk a Kárpát-medencében. A 896. esztendő a honfoglalás éve. A 907. az itt maradásunké. Az új hon megtartásáé. Mert addig még semmi nem dőlt el. A 896 és 907 közötti évtizedben gyors röptű magyar lovasok nyargalják be Itáliát, Lombardiát, az Elba mentét, Szászföldet. Amerre járnak, összekulcsolt kézzel imádkoznak az emberek: "A magyarok nyilaitól ments meg minket, Uram!" De nyugaton még csak ismerkednek velünk. Még nem küldtek ellenünk komoly hadat, még nem mérkőztünk meg a legerősebbekkel. A bajorokkal. Ők úgy döntenek, hogy nem várakoznak ránk. Megindulnak ellenünk. A 907. esztendőben vasba öltözött, komor, elszánt - százezer fős - sereg vonul keleti irányba. Vezérük, Luitpold herceg ezzel tüzeli a katonáit: - A magyarokkal egyszer és mindenkorra le kell számolni! Ki kell kergetni őket a Kárpát-medencéből! A bajor herceg a magyarok ellen emelt Ennsburg kővárából kelt útra. Főemberei, főpapjai mind a sereggel tartanak. Ekkora had az utóbbi évtizedekben nem gyűlt össze Európában. Önbizalommal, büszkén emlegetik Nagy Károlyt, aki száz évvel korábban - "Attilát megbosszulva" - rázúdult a Kárpát-medencét elfoglaló avarokra, és elsöpörte őket. Így végeznek ők is a magyarokkal. Pozsony fölött háromfelé válik a bajor had. Az egyik a Duna jobb, a másik a bal partján nyomul a csatatérre, a harmadik sereg hajókkal érkezik a folyón. Annak idején, még a honfoglalás millenniumára jelent meg "A magyar nemzet története" című négy kötetes mű. Találunk benne egy rézkarcot, amely a pozsonyi csata legvéresebb jelenetét ábrázolja. Iszonyatos öldöklést látunk. Hatalmas porfelhőben egymásnak roppanó két tábort - szinte halljuk a csontok reccsenését, a lovak alá tiport sebesültek kiáltozását. A szűkszavú krónikák annyit jegyeztek föl, hogy 907 nyarán, július hónap derekán ütközött meg egymással a két had. A magyarok gyors rohammal legyűrték a jobb oldali bajor hadat, aztán éjszaka - nesztelenül - átúsztattak a Dunán, és túlsó oldali sereget is szétverték. Harmadnap a védtelenül maradt hajóhadat semmisítették meg. Negyvenezer magyar vitéz a keleti frank királyság százezer katonáját győzte le. "Ezen időtől kezdve - jegyzik meg a krónikák - jó sokáig az Enns folyó volt a határ Bajorország és Magyarország között." Pannonia ekkor lett végleg a miénk. Ekkor - valamivel több, mint ezeregyszáz esztendeje - fejeződött be a honfoglalás. E csatát követően százharminc évig idegen had nem merészelt az országunkra törni. Más nemzetek alighanem évente megünnepelnék az évfordulót, mi idén sem serénykedtünk különösebben. De hát mi mindig szívesebben búslakodunk a vereségeinken, a legyőzetéseinken. Alighanem azért, mert így könnyebben nyugodhattunk bele a sorsunkba. Holott óriási győzelem volt a pozsonyi, Európára szóló győzelem. Sok vért, sok életet áldoztunk érte. Alighanem Árpád fejedelem három fia, a három magyar seregvezér - Levente, Jutas és Üllő - is holtan maradt a csatatéren. Annyi bizonyos, hogy apjukat nem élték túl. Árpád fejedelem pedig még a pozsonyi győzelem évében meghalt. Ahogy Anonymustól tudjuk: "Urunk születésének 907. esztendejében Árpád elköltözött e világból, kit is tisztességesen temettek el egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába…" Igen, Árpád fejedelmet eltemették. Ám a magyar határ akkor már az Enns folyó partjánál húzódik. "Ober Enns" - ahogy a krónikák írják. Népmeséinkben pedig attól kezdve ott kezdődik az Óperenciás tenger. Vélem, hogy ezt már nem tanítják az amerikai összhadnemi akadémián. Miért is tanítanák? Hol volt még 907-ben az amerikai nemzet? De hol vagyunk ma mi, a pozsonyi győztesek? Hol van Pozsony?

A mai műsor egyik részében az 5. Szakrális művészetek hete című rendezvény sajtótájékoztatóján Márffy Gyula veszprémi érdsek úrral felvett beszélgetésünket hallgathatják meg kedves hallgatóink.Érsek úr szavai túlmutatnak a programokon, az egyház és a művészek kapcsolatáról, az egyház feladataitól is szó van.Másik vendégünk Manninger Mária öltözéktervező, akinek a Tihanyi Bencés Apátságban nyitotta meg kiállítását dr.Korzenszky Rihard .A a nyár végén a perjel úr házaspárokat hívott az apátság Galériájába.Egyikük, a kötöt ruhákat tervező és alkotó művész a magyar úri hímzések nyomán alakult munkáiról beszél nekünk.