A Zenei Kincsestárban hamarosan elhangzó két vonósnégyes-tétel kapcsán jó előre ki kell zárnunk az afféle bemondói fordulatokat, miszerint "kellemes felüdülést" vagy "önfeledt szórakozást" kínálnának. Csakhogy a közkeletűen "szépnek", "tetszetősnek" nevezett szerzemények köre távolról sem fedi le a klasszikus zene mondanivalóinak tárházát. Hisz a zene a szavakban kifejezhetetlen emberi tapasztalat nyelve, és mint ilyen, a túlcsorduló szépség mellett a szavainknak gátat szabó megrázkódtatás, bánat is megfogalmazást nyerhet általa. A sorscsapásoktól oly gyakran látogatott huszadik század zenéjét hallgatván bárki meggyőződhet arról, hogy benne egy fogódzókat kereső, bizonyosságában megrendült, homályban tapogatódzó kor fejezi ki kétségeit és gyötrelmeit. Fokozott mértékben igaz ez a hányatott sorsú Kelet-Európában keletkezett zeneművekre. A lengyel, a magyar vagy épp a balkáni nemzetek folklórja évszázadok hányattatásait őrizte meg a jövendőnek. Éppígy klasszikus zenéjük, amely a sok esetben öncélú kísérletezésbe fulladt, nyugat-európai avantgárd mozgalmakkal szemben fölmutat mégis egy érdemi többletet: a megpróbáltatásokban is fölcsillanó hit erkölcsi fölényét. Kelet-Európa legsötétebb zenei vallomásain is átsugárzik a fény, a minden szenvedés közt megőrzött bizakodás ereje. Kedves Hallgatóink! Hallgassuk ebben a szellemben a lengyel Henryk Górecki 1995-ben befejezett, 3. vonósnégyesének 4. és 5. tételét a Kronos Kvartett előadásában. Górecki a szerzemény mottójául Velimir Hlebnyikov orosz költő sorait választotta: „Amikor meghalnak, a lovak lélegeznek, Amikor meghal a fű, elfonnyad, A napok, ha meghalnak, kihunynak, az ember, ha meghal, dalokat énekel.”
