Ha rendszeresen velünk tartanak szerda esti zongorabérletünkben, már ismerősként üdvözlik a XX. század eleji Párizs zongorista "fenegyerekét", Erik Satie-t. aligha véletlen, hogy a nyughatatlan korszak ebben a nyughatatlan, besorolhatatlan zseniben találta meg egyik leghűségesebb szószólóját. A művészet minden területére jellemző, hogy az alkotók a meghökkentés eszközeitől sem riadnak vissza, amikor megkísérik magukra irányítani a közfigyelmet. Tiltakozás ez az akadémikus irányzatok tekintélye ellen, de egyszersmind a hihetetlenül fölgyorsult élet bizonytalansága – no és az első világháború sokkoló élménye is szóhoz jut benne. Satie – aki nagyban hozzájárult Debussy és Ravel újításaihoz – a lázadás jellegzetesen párizsi útját járja: műveiben és kiáltványaiban egymást váltják a reformista gondolatok és a szatirikus fricskák. Műfaji tekintetben is: noktürnök, nagy szonáták váltakoznak jazz- és mozizongora-darabokkal, misztifikált címek mögül kikacsingató burleszkekkel. Így van ez 1919 és 1920 körül keletkezett szerzeményeiben is, amelyeket Bojan Gorišek, Aleksandar Madzar és Tatjana Ognjanovic játszik.
