A mai este komponistájára egy pályatársa, Debussy szerzeményének címével bízvást alkalmazhatjuk az excentrikus jelzőt. Az 1866 és 1925 között élt Erik Satie – akit zenéje hallatán éppúgy nevezhetünk Ravel, mint amennyire Debussy előfutárának – tökéletes megtestesítője a századfordulós Párizs bohémvilágának. Az egymást váltogató izmusok forrongásában nehéz eldönteni, kit ösztönöz valódban új művészi utak keresésének vágya és kit inkább a feltűnősködés. Satie esetében alighanem együtt áll fenn a két tényező. Miközben büszkén hirdette, hogy önmagát tekinti saját mesterének, kritikus vélemények hallatán belevetette azért magát a régiek egyházi zenéjének tanulmányozásába. Ám senki ne higgye, hogy az eredmény holmi alázatos múltbanézés lett volna: Satie a régi gregorián és más egyházi tónusokat nagyvonalúan beépítette a maga extravagáns zenei világába. S ha mindez nem volna elég: elméleteket gyártott és kiáltványokat fogalmazott meghökkentő zenei törekvéseinek alátámasztására. Mi több: hol azt hangoztatta, hogy – a kor obskúrus társaságainak mintájára – saját egyházat alapít, hol azzal kürtölte tele Párizst, hogy operája végre bekerült a Párizsi Operába. Ami a továbbiakat illeti: az állítólagos egyház Satie-n kívül senki mást nem fogadott tagjainak sorába. Az opera pedig csakugyan eljutott az opera – kottatárába. A ma este fölhangzó prelűdök ugyancsak vegyítik az archaizáló és az absztrakt hangot. Címük is bizarr ál-miszticizmusra vall. Elsőként A csillagok lányai című prelűdöt halljuk 1892-ből. A Zenei Kincsestárban Bojan Gorišek zongorázik.
A következő négy Satie-prelűd ugyancsak 1892-ben látott napvilágot, és a szerzőtől megszokott módon egy talányos középkori ál-mitológia jeleneteire utalnak, címeikben normann lovagokkal és úrnőkkel továbbá a nazarita rend tiszteletreméltó tagjaival.
