A barokk, a reprezentativitás és a gazdag díszítettség korstílusa a zeneművészetben szerencsés módon párosult a hangszerjáték technikájának és a harmonikus gondolkodásnak kiterebélyesedésével. Ha a XVII. század festészete tökélyre fejlesztette az illúziókeltés és a kifinomult árnyalatok megjelenítésének törekvését, a zeneművészetben hasonló árnyaltságot és túlburjánzó gazdagságot találunk. A reneszánsz többszólamúság és a hangszerek differenciált karaktere együtt tette lehetővé, hogy a korszak bámulatra méltó sokaságban hagyja ránk örökül a lenyűgöző szerzeményeket. Akár a kisebb műfajokban is! Ahogyan a barokk festményeken: itt is fények és árnyak, ellentétes tónusok alapozzák meg a mű mozgalmasságát. Az több hangsúlyt ellentétbe állító szerkesztésmód legalkalmasabb megszólaltatói a billentyűs hangszerek voltak. Nem véletlen, hogy a zenei gondolkodás a csembaló mellett termette a meg legsokrétűbb irodalmat, a variációs lehetőségek kimeríthetetlen tárházát. Az elhangzottakat ma Pieter-Jan Belder bizonyítja be hat Scarlatti-sonatával.
