Művészvilág

Máder Indira zenész nagyszülők, szülők, sőt a férje édesapja révén is zenei műveltségű, azt gyakorló családban nőtt fel. A keresztény hit lelki értékeinek és a művészet ilyen értelemben vett felelősségének szentelt alkotásait az egyik legnemesebb kézműves iparművészeti műfajban, a kárpit szövésében fejezi ki.Munkássága fő műveit, a hozzájuk készült előzetes terveket mutatta be legutóbbi soproni kiállításán.Ennek ürügyén beszélgettem vele elsősorban a szakralitás általa elgondolt értelmezéséről, illetve a kivitelezésben is megnyilvánuló igényességéről. Gyönyörű, modern formákat is alkalmazó, mégis nagyon jól érthető, fennkölt érzelmekkel áthatott művei a szet ábrázolások megújítói is egyben.

Máder Indira kárpitművész kiállítása
Sopron, Pannonia Hotel Galériája
2012. szeptember 02.

Szeretettel köszöntöm mindenekelőtt Máder Indira kárpitművésznőt, és kedves férjét, Szíjjártó Jenőt, és az itt megjelent kedves barátainkat.
A Sopron Trió – Dárdai Árpád zongorajátéka, Pálfy Krisztina hegedülése, Révész József csellózása nyomán felhangzó zene eszembe juttatta egykori egyetemista koromat, amikor Sopronban töltöttem egy nyári hónapig tartó művészettörténeti gyakorló időmet, és esténként a városban sétálva élvezhettem, amint a csendes utcákra a házak ablakaiból gyönyörű házimuzsika dallamai szűrődtek ki.
Mint tudjuk, minden művészeti esemény jeles alkalom, különösen annak, aki abban főszereplő. Így van ez a tárlatok, és még inkább az egyéni kiállítások esetében. Máder Indira művei késztettek arra, hogy Taitosz-tól, az európai ókor egyik bölcselőjétől idézzek néhány sort:
„Amikor nem vesszük észre
A mindennap látottak ragyogását
Attól azok még ragyognak,
Legfeljebb halványabb fénnyel.
Mert a fény mások fénye
Által válik igazán tündöklővé.”

Ezen a kiállításon tehát mi mind kissé részeseivé válunk a művésznő által végiggondolt és megvalósított „ragyogásnak.”
Máder Indira erre a tárlatra négy jelentős művét és az azokhoz készült előzetes terveit hozta el. Kárpitműveket és az azokhoz készült, grafikailag is önálló képzőművészeti értékű terveket látunk tehát együtt ez alkalommal.
A négy mű: „A Mindent Mozgatónak Glóriája” (1996), „Porta- Laus Deo (Mennyek kapuja, 1988), Sursum Corda (Emeljük fel szívünket, 2004), és a legutóbbi új műve, az Ignosce Domine (Ne ródd fel Uram, 2011/2012).
A művésznő eddigi alkotásairól kijelenthetjük, hogy egyértelműen kijelölte a maga számára a szakrális, azaz a megszentelt témák világát.
A kárpitművésszé válás
A művészi pálya rövid áttekintése talán érzékelteti azt, hogy ragyogóvá válni számos szorgalmas, értelmes időbefektetéssel lehetséges. A művésznő esetében ez például azt jelentette, hogy a művészeti középiskola elvégzése után, a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanult, ahol 1988-ban megszerzett diplomáját követően képességeire tekintettel részt vehetett a mesterfokú képzésben is. Itt 1990-ben kapta meg az erről kiállított diplomát. A Mesteriskolában megválaszthatta tanárát is, aki az akkor már elismert Solti Gizella kárpitművész volt. Ez a Mesteriskola azt jelentette, hogy a textilfali kép- és szőnyegtervező szak után a falikárpit szövés mestere is lett Máder Indira. Néhány évszámot érdemes kiemelnünk: 1991-ben elismerték azzal, hogy elnyerte az Eötvös József Alapítvány egyéni ösztöndíját, 1995-ben pedig a Fiatal Iparművészek Stúdiójának (FISE) ösztöndíját. Ez utóbbi támogatta szerény anyagiakkal a fiatal kezdő művészek pályakezdését is.
Itt említem meg, hogy a FISE tagság után 10 évvel, 2009-től Máder Indira már kuratóriumi tagként szerepelhetett a Kulturális Alapítvány a Textilművészetért elnevezésű művésztársaságban. A hagyományos művészeti szervezetekben (MAOE, MKISZ) betöltött tagságai mellett folyamatosan részt vett a kortárs magyar textilművészet elismertetéséért küzdő újabb szerveződésekben. Így már 1996-ban egyik alapító tagja volt a Magyar Kárpitművészek Egyesületének is.
Tudnunk kell, hogy a textilművészet egy összefoglaló szakmai kifejezés, legalább 6-8 különböző műfajt foglal magába. A 70-es évek formabontó modernitásai azonban szinte teljesen kiiktatták, ódivatúnak minősítették a kárpit, vagy gobelin műfaját, amely az európai középkortól a reneszánszon át egészen a 19. század fordulójáig hullámzó mértékben ugyan, de a legmagasabb rendű művészetek között volt elismert.
Máder Indira színrelépését megelőző években, a 1970-es, 80-as években jelentős társadalmi harcot folytattak a magyar gobelinesek (akkor még így hívták őket) ennek a műfajnak az újra elismertetése érdekében. Közéjük tartozott Széchenyi Lenke és Solti Gizella is, a művésznő későbbi mesterei. Az ő érdemük volt, hogy miközben elérték a francia Gobelin mesterről elnevezett műfaj magyar, kárpit elnevezését, egyúttal visszaállították ennek a műfajnak a klasszikus képzőművészeti értékrendjét és megbecsültségét.
Ezért van meghatározó szerepe Máder Indira kárpitművésszé formálódásában Solti Gizellának, akit Ő mesterének tekint, és akiről így beszélt: „Több alkalommal elmehettem a saját műtermébe, nézhettem, ahogy sző, ahogy a színeket keveri és ez számomra óriási dolog volt. Látni őt, hogyan is sző, és ráadásul azon a szövőszéken, ami még Ferenczy Noémié volt. Solti Gizi a műteremmel együtt örökölte meg a szövőszéket is.” Elképzelhetjük, hogy egy olyan, a tradíciókra érzékeny fiatal művészre, mint Máder Indira, milyen mélyen hatottak ezek az impulzusok. „Ő tanított meg a szövéshez való hozzáállásra, arra, hogy mindannak a gondolatnak, amelyet már fejben és vizuálisan látok magam előtt, azt milyen alaposan elő kell készíteni a színes kartonon, mert igaz ugyan, hogy szövés közben lehet apróbb módosításokat megejteni, de az eredeti elgondoláshoz képest ez nem lehet lényeges. Akármit megszőni egy-másfél éves kemény munkával nem érdemes.” – mondta Máder Indira.

A zene
A kárpitszövői pályakezdetét természetesen még számos egyéb tényező is befolyásolta. Például az, hogy családilag két irányból is, apai és apósi oldalról is zeneszerzők, zenetörténészek, kórusvezetők között él Máder Indira. Ez az a másik művészeti ráhatás, amelynek légkörében születnek meg az ő művei.
(Nyilván nem véletlen, hogy két lánygyermekük közül az egyik a következő tanévben a Zeneakadémián kezdi meg tanulmányait.)
„Én is nagyon szeretem a zenét, szüleim is zenészek, sőt férjem édesapja, id. Szíjjártó Jenő is az volt. Sőt, ő nem csak zeneszerző volt, zenei rendezőként is működött a pozsonyi rádióban, hanem kórusvezető is. A 2. világháború utáni felvidéki magyar kórusélet újjászületésének kiemelkedő személyisége volt.”
Azt pedig gondolom, mindannyian tudjuk, hogy Indira édesapja, Máder László, amíg tehette, a Magyar Rádió Zenei Szerkesztőségének volt szintén közismert és elismert munkatársa.

Itália
Ennek a zenétől áthatott életvitelnek és talán annak a sok olaszországi tanulmányútnak is része van abban, hogy a szolid polgári hagyományokon túlnövő erős hitbéli elkötelezettség egyre jobban át- meg áthatja Máder Indira témaválasztásait is. Elgondolkodtam azon, hogy egy fiatal, idővel anyává érett művészre milyen mély hatást gyakorolhattak Európa egyik kulturális bölcsőjének, Itáliának a remekművei. A Padovában, Vicenzában, Ravennában, Veronában, Bolognában, Urbinoban, Gubbioban, Perugiában, Assisiben, majd Rómában, Firenzében, Siennában, Velencében, Milánóban és másutt tett tanulmányútjai során elsősorban a középkori alkotások formavilágából szívott magába. A közvetlen élmény idővel művekké érik a művésznő képzeletében, amelyek nyomán olyan jelentős és méreteikben is hatalmas műveket szőtt meg, mint a már említett és ezen a kiállításon is bemutatott remekművek.

Ihlető gondolatok és művek
A művésznő már említett biblikus témaválasztásaira misem jellemzőbb, mint hogy az ezekről összeállított katalógusában a Sursum Corda című alkotásához ihlető forrásként a Zsoltárok Könyve 19. 2-4. című részt idézi:
”… Az egek hirdetik Isten dicsőségét, az égbolt vallja kezének művét.
A nap továbbadja a szót a másik napnak,
az éj jelenti a hírt az égnek.
Nem beszéd ez, nem szó, hang nem hallható….”

Az a középkori kőoszlop-fej, amely a művész elbeszélése szerint ennek a kárpitnak a jobb és a bal szélén lévő, egymással tartalmilag összefüggő és színben is összehangolt részleteit ihlette, oly mértékig stilizált módon jelenik meg a művésznő átfogalmazásában, hogy valóban csak alapos szemlélődés után jövünk rá a figurák hatalmas terheket hordozó küzdelmére. E két szélső kompozíció között helyezkedik el az a zöldes-kékes, fekete színnel is kombinált „elbeszélés”, amely bátran merít a 20. század expresszionista és absztraháló komponálási módjaiból. Egyértelművé teszi a színek megválasztása, valamint a jól felismerhető, riadt arckifejezésű emberalakok küzdelme a fenyegető Gonosszal.
A „Sursum Corda”, azaz emeljük fel szívünket könyörgése ez esetben a drámai harcot vívók számára bíztatást jelent.
1996-ban, 30 évesen szőtte „A Mindent Mozgatónak Glóriája” (Dante elhagyja a földet és a paradicsom birodalmába emelkedik) című művét.
A címet a művésznő Dante Divina Comedia-jából választotta, annak is a harmadik részéből (Paradicsom 1. ének- 1-6.) amely Babits Mihály fordításában így hangzik:
„ A Mindent Mozgatónak Glóriája
a Mindenségen áthat, és világol,
itt hőbb ott halkabb fényt hintvén a tájra.
Én jártam, hová legtöbb hull a lángból,
s láttam, mit sem tud, sem bír elbeszélni
ki visszatér e magasabb világból”

Ez a 221x96 cm-es, hatalmas, függőleges kompozíció már formájával is, de motívumaival még inkább kifejezi azt a drámai küzdelmet, amelyet a jó és a gonosz vív egymással a teremtett világ elnyeréséért. Az alvilágot megtestesítő, szintén a középkori ábrázolások által ihletett sárkány figurák a sötét mezőben megduplázott formában is erősítik a Gonosz erejét. Fölöttük elkezdődik egy szűkös résnyi, de mégis kinyílásra kész kapu ábrázolása, amely mintha dombormű lenne, az Ítélet nyomán felfelé emelkedő vagy aláhulló emberekkel, figurákkal. E fölött a motívum fölött újabb képsík keletkezik, amelyet ködösen, elmosódottan megjelenő felhők jeleznek. Ezen „áthatolva” megnyílik a Mennyek Országának kapuja. A félkörívben végződő teljes kompozíció képi megjelenítése az említettek során, többszörös síkon is változik. A grafikai sík ábrázolás plasztikusba fordul, majd felfelé haladva, mintegy légiessé váló, a végtelenbe nyúló teret képez. A felső sávban a szárnyaló angyalok, a lebegő mozgás, a tér teljes kitárulása előhívja a művész alapvetően könnyed, a reneszánsz gobelinekre is utaló képességeit. Meggyőződésem szerint ez Máder Indira egyik fő műve.

Porta – Laus Deo című művének szellemi koncepciójához az ihletést Hans Schaller egy, a hittel, a hűséggel és a hivatással foglalkozó, 2001-ben magyarul is megjelent előadásából merítette a művésznő.
„Volt egyszer két szerzetes, akik elolvasták egy régi könyvben, hogy a világ végén van egy hely, ahol az ég találkozik a földdel és ott kezdődik az Isten országa. Elhatározták, hogy megkeresik, és nem fordulnak vissza mind addig, amíg meg nem találják. Bebarangolták az egész világot, legyőztek számtalan veszélyt, rengeteg nélkülözést szenvedtek, ami velejárója egy világméretű vándorlásnak, ellenálltak minden kísértésnek, ami eltávolíthatta volna a céljuktól. Azt olvasták, van ott egy ajtó, csak kopogtatni kell rajta, s már ott is vannak Isten országában. – végül megtalálták, amit kerestek. Bekopogtattak. Remegő szívvel lesték, amint kinyílik. S amikor beléptek rajta, ott találták magukat a cellájukban, és rácsodálkoztak egymásra. – Ekkor értették meg: az a hely, ahol Isten országa kezdődik, a földön van, azon a helyen, ahova Isten rendelt minket.”
Ez a szintén hatalmas méretű, 180x89 cm-es selyem és gyapjúszálakból szőtt, fekvő formátumú kép-kárpit olyan látványt nyújt, amelybe bárki beleképzelheti akár a háborgó tengert idéző hullámok mozgását, mint önmaga háborgó lelkivilágát. A részletek és a színek kontrasztja az éles szúrós formáktól, a fekete és a kékes színek pazar árnyalatain át végül a megvilágosodást jelképező fehérig terjed. Átélhetjük vívódásaink után az önmegismerésen keresztül vezető mégis a reményeink beteljesülését ígérő út küzdelmeit.
Máder Indira, természetesen továbbra is megőrizve Istenbe vetett hitét, - ahogy, egy beszélgetésünk során megfogalmazta -, egyetlen életcéljának azt tekinti, hogy úgy tudja a művei által közel hozni az emberekhez ezt a hitét, az ő képi jelein keresztül, hogy az számukra érthető legyen. Emlékezzünk arra, amit a katolikus liturgiák mindennapos szertartása során könyörgésként mi is elmondunk: „Szent Mihály arkangyal könyörögj érettünk. Te pedig, mennyei seregek vezére a sátánt és a többi gonosz szellemet taszíts vissza a kárhozat helyére”. Talán ennek a gondolatnak a jegyében szőtte meg legutóbbi alkotását.

Az Ignosce Domine (Ne ródd fel Uram) című, szintén nagyméretű, 50x300 cm-es, fekvő formátumú alkotása az ember bűnösségéről szól. De ott van az örök emberi könyörgés valamennyi motívuma mellett a megbocsátásba vetett reménykedés is. A művész a rá eddig is jellemző, részben elvonatkoztatott formák mellett, a sötét és a világos színek nyelvén mondja el üzenetét.

A művek fogadtatása
A művésznő saját eddigi munkásságáról, néhány évvel ezelőtt, egy rendkívül igényes kivitelezésű katalógust jelentetett meg. Ebből megtudhatjuk, hogy diplomázása óta csaknem szünet nélkül számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, amelyek nyomán szívesen írtak róla elismert szakemberek. Például Husz Mária, Vilhelm Károly, Jankovich Júlia, Joóry Judit, Pallós Tamás, Verda Andrea, Kontsek Ildikó, Feledy Balázs, és mások. Valamennyi szerző bizonyos mértékig megilletődötten állt Máder Indira megfellebbezhetetlen hitvallásának magas színvonalú kifejezésmódja előtt. A művészi munkáról tisztelettel és elismeréssel megfogalmazott értékeléseik azonban hozzájárultak ennek a művészi értékrendnek a szélesebb körben történő elismertetéséhez is. Ezt mutatják azok a díjak is, amelyeket elsősorban szakmai közegekből kapott. Ilyen például Gödöllő Város díja (1996), a Művelődési és Közoktatási Minisztérium díja (1997), a 22. kerületi Önkormányzat Művészeti Ösztöndíja (1997), vagy a I. Magyar Textilbiennálé tervpályázata (2001). Jelentős előrelépésnek tekinthető a MAOE 2004-es alkotói ösztöndíja és a 2007-ben, az MKISZ díja, valamint a PELSO- a Balaton fővárosában, Keszthelyen rendezett Országos Kerámia és Gobelin Biennálékon elnyert díjai. Eddigi legmagasabb elismerése a 2012-ben odaítélt Ferenczy Noémi állami-díj. Feltehetőleg hozzájárul majd művészi értékeinek jobb megértéséhez az a maximálisan méltányolható, minőségi oktatásban is megnyilvánuló kezdeményezés, amely 2012/13-tól hangsúlyosabban teszi lehetővé az iskolákban a hittanoktatást. Egy ilyen művész gondolatvilága ugyanis felfoghatatlan az Ó- és az Újszövetség alapvető ismerete nélkül. A Pannonhalmi Bencés Főapátság Szent Szabina kápolnájában, valamint a budapesti farkasréti Mindenszentek Plébánia templomban a közönség is láthatja értékes műveit. Szokatlan, de annál örömtelibb, hogy teológiával és művészettel elmélyülten foglalkozó tudományos igényű írása 2011-ben megjelent a Praeconia című szaklapban, a falikárpit és a liturgia viszonyáról, a történeti és a jelenkori kárpitművészek példáinak elemzésével. Felsorolhatunk számos külsődleges tényt, eseményt, kiállítást vagy akár közösségi előadásokat is, de a legfontosabb lényeg az, hogy Máder Indira kiemelkedő személyiséggé vált a kortársai közül, az istenhit megvallásának tántoríthatatlanságával, és elképzeléseinek tökéletes kivitelezésével, valamint a személyiségéből áradó szelíd, szerény magatartásával. Ez utóbbiban a fő elem, a Jó győzelmébe vetett szilárd hite.

A szakralitásról
Manapság gyakran használjuk a szakralitás megjelölést különböző művészeti megnyilvánulásokra. Beszélgetésünk során megkérdeztem erről a művésznő véleményét is, aki a következőképpen foglalta össze véleményét: „A szakralitás örök elköteleződés bennem. Már amikor a diplomamunkámat készítettem, az is a szent és a profán kontrasztjára építkezett, és azt hiszem, hogy már ott megfogalmazódott bennem, mivel is szeretnék foglalkozni, és a tehetséget, amit kaptam, miben is szeretném kamatoztatni. Ahogy magánemberként is lépdelünk, hol elbotolva, hol felegyenesedve a saját hitünk keresésében, úgy én is így vagyok ezzel. Úgy érzem, munkáim mind a szentség utáni vágyakozás megtestesítői, a Jónak és a Rossznak a küzdelmét mutatják be. Egyáltalán nem könnyű ugyanis eldönteni, hogy mi a rossz és mi a jó, vagy észrevenni a helyes utat. Az a fontos, hogy a szívünk nyitott legyen Isten felé, és bizalommal járva ezt az utat az ember képes lehet arra, hogy elfogadja saját gyengeségét, miközben ott a remény, hogy valaha megláthatja ezt a szentséget.”
Miközben Máder Indira a sejtelmes hatású, és a kék színek sokféle árnyalatából, a selyem- és gyapjúfonalakból szőtt invenciózus képeit szemléljük, gondoljunk az ezekbe fektetett rengeteg időre és fizikai erőfeszítésre is, amelyek között az emberiség örök kérdésein töpreng a művésznő.
Thomas Merton szavai hozzá segíthetnek minket a képek jobb megértéséhez, ha elolvassuk a szemlélődésről megfogalmazott gondolatait:
„A szemlélődés az ember intellektuális és lelki életének legmagasabb rendű kifejeződése. Sőt ez maga az élet, mely teljesen éber, cselekvő és teljesen tudatában van elevenségének. A szemlélődés lelki csoda. A szemlélődés önkéntelenül érzett tisztelet az élet, a lét szentsége iránt. Hála az életért, a tudatosságért és a létért. ….A szemlélődés mindenekfölött nem egyéb, minthogy tudatában vagyunk e Forrás valóságának. A szemlélődés ismeri a Forrást, homályosan megmagyarázhatatlanul, de olyan bizonyossággal, mely a józan észt és az egyszerű hitet egyaránt meghaladja. Mert a szemlélődés lelki látás, melyre az ész és a hit is természetéből eredően törekszik, hiszen e nélkül örökké tökéletlenül maradnának. De mégsem látás, mert „látás nélkül” lát, „megismerés nélkül” ismer, és „tudás nélkül” tud. A hitnek sokkalta mélyebb a mélysége, olyan tudás, mely túl mély ahhoz, hogy képekben, szavakban vagy akár tiszta fogalmakban megragadható legyen…. Mert a szemlélődésben a ”nem ismerés” által ismerünk, sőt mondhatni ismeretünk túl van minden ismereten, vagy „nem ismerésen”. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szemlélődés kinyúl a transzcendens és a szavakkal kifejezhetetlen Isten megismerése, sőt megtapasztalása felé”. (Lásd: A szemlélődés magvai, 2009, Ursus Libris).
Van azonban Máder Indira műveinek egy rendkívül fontos, szinte missziós hatása is. Úgy tűnik, sikerült megújítania a hagyományos szentképekhez fűződő kompozíciós módszereket és az úgynevezett szent ábrázolások motívum kincsét. Konkrét, a végsőkig leegyszerűsített formákba szerkesztett képrészletek mellett jelenik meg az ember és állatfigurák rendkívül munkaigényes, rajzos ábrázolása, megszövése. Másutt, lágy sejtelmes, növényi- és felhőhullámok váltakoznak néha csak jelzett, más motívumokkal. A kárpit-képekben más és más kompozíciós elképzeléseit valósította meg a művész. Számunkra, a szemlélők számára ezáltal válik világossá, hogy Máder Indira nem engedi elkalandozni a figyelmünket nem csak azért, mert ő végtelenül komolyan veszi a gyarló ember megtisztulásának lehetőségét.

Egy ókori bölcselő szavaival kezdtem gondolataimat. Most egy 20. századi magyar költőnek, szinte kortársunknak a szavaival ajánlom Máder Indira műveinek szemlélését és művészi élvezetét az önök figyelmébe. A költő Pilinszky János azt írta az Egy lírikus naplójából című írásában, hogy:
„Egy ember élete, életünk kívülről nézve vízszintes vonalnak hat, mely a születés pillanatától a sírig ér. Életünk valószínű realitása azonban magasság és mélység függőleges síkján zajlik le, pontosabban, egyszerre a két síkon, vagyis a kereszt realitásában. Életünk, létünk nem is annyira abszurd, kétértelmű, mint inkább kétsíkú, kétdimenziójú – épp ettől a reménységgel és a megváltással teljes.”

Dvorszky Hedvig
művészettörténész