Különös, de Beethoven kilenc szimfóniája közül leginkább csak hetet tartanak repertoráron a zenekarok. Nem tagadva a Harmadik, az Eroica újszerűségét, mégis igazságtalan az a közvélekedés, hogy az első két darab csupán szárnypróbálgatás, amely nélkülözi a beethoveni szellem sajátosságait. Különösen igaz ez az első, C-dúr szimfóniára. Az 1800-ban bemutatott, 21-es opusszámú alkotás ugyan egy Mozart-szimfóniával és vokális Haydn-szerzeményekkel szerepelt egy műsorban, a kortársi kritika azonban már fölfedezte benne „az ideák gazdagságát”. Kezdőtétele csupa kirobbanó energia; andantéja hidat képez Mozart 40. szimfóniája és a „nagy” Beethoven-lassútételek között; Menüettje jóval inkább lázadással telített scherzo már, zárótétele izgalmas kísérlet a hagyományos keretek végletesebbé tételére. Szabolcsi Bence új korszak nyitányát látja a műben, amennyiben „takarékosabb, zsúfoltabb és monumentálisabb” szimfonikus gondolkodást mutat. A Swieten bárónak dedikált szerzemény keletkezése óta megosztja az elemzőket: a konzervatívok Haydn-utánzatnak tekintették, a beethoveniánusok a későbbi opusok szabadságát kérték számon rajta. Mi tagadás, az első Beethoven-szimfónia erényeinek felvillantásához olyan muzsikusok szükségeltetnek, mint az NBC Szimfonikus Zenekar, akiket Arturo Toscanini dirigál a most következő, 1951-es felvételen.
