Vasárnapi jegyzet

Kipke Tamás:

Újra itt van…

Negyven éve, 1969 nyarán két jelentős esemény történt a világban, leszállt az első ember a Holdra, és egy öttagú diákzenekar vendégszerepelt néhány héten át a Gödöllővel szomszédos Szadán. Erre a másodikra ma már kevesen emlékeznek, és talán nem csak azért, mert az elsőnek vitathatatlanul nagyobb volt a médiavisszhangja… De attól még jelentős lehetett ez a második esemény is – legfeljebb egy szűkebb körben. – Az is volt: ezt bizton, sőt talán hitelt érdemlően állíthatom, mert annak az öt fiúnak az egyike én voltam.
A korszellemhez híven angolos hangzású nevet választott a csapat (Flinstones), amely a hatvanas évek közepén az „egy osztály egy zenekar” mozgalom keretében jött létre. Lelkesen tanulgattuk és játszottuk az akkor népszerű zenéket – közben úgy-ahogy megtanultunk zenélni is: nem volt egészen hiába a sok gyakorlás. Ferences szerzetestanáraink tűrték szerény csendháborításunkat, némelyikük a maga módján még támogatta is, mert felismerte benne a pedagógiai lehetőséget: akkor játszhatunk, ha rendesen tanulunk (jelesen érettségiztünk mindnyájan). Úgy vélték: még mindig jobb, ha ebben a hangos zenében vezetjük le lázadó indulatainkat. Nagyjából igazuk volt…
Sokat gyakoroltunk, zenéltünk az iskola báljain, ezek közül is a legfontosabbak azok voltak, amikor a „patronás” lányok jöttek Pestről, akikkel együtt jártunk tánciskolába. Az apácák és a ferences barátok igyekeztek közben szemmel tartani minket, hogy csak semmi illetlenség, csak semmi túlzott összemelegedés, de azért nagy szerelmek is szövődtek: osztályunkból ketten is akkori táncpartnerüket vették feleségül, máig szépen együtt élnek – de nem lehet minden diákszerelemből házasság. De talán nem is ez a „hivatása” – hanem hogy a nagy barátságokkal, a nagy célokkal együtt (jó gitáros leszek és matematikus, remek énekes és orvos, zongorista és író) segítse a fiatal embert, hogy azzá legyen, akivé lehet. A nagy célok félig-meddig betöltötték küldetésüket: egyikünkből matematikaprofesszor lett, a tudományok doktora, a többiekből orvos, üzletember meg amolyan íróféle. A barátságok máig működnek, és a szerelmek sem múltak el nyomtalanul, az én esetemben semmiképp: az illető hölgy – fiatal nagymama – ma is fontos szerepet tölt be az életemben – ő a reumatológusom.
1969-ben, a harmadik gimnáziumi év végén dobosunk nővérének jóvoltából néhány hetet Szadán tölthetett a zenekar. A falu kultúrházában „ötórai tea” fedőnevű rendezvényeken játszottunk – szedett-vetett hangszereinken, saját készítésű erősítőkkel és nagy elszántsággal. Tudtuk: még egy év, aztán jön az érettségi, és vége lesz ennek a korszaknak, amelyről már akkor sejtettük, hogy életünk meghatározó időszaka. Így is lett. A barátságok megmaradtak, de az állandó együttlétnek vége szakadt, továbbtanulás, családalapítás, dolgozás és dolgozás. Az évtizedek alatt szereztünk néhány diplomát, nyelvvizsgát, sokat tanultunk és sok mindent elfelejtettünk, sok minden történt velünk: megháromszoroztuk a korunkat, nem sok híján megdupláztuk a súlyunkat, de fogyott a hajunk és a fogunk, és szépen elkezdtünk orvoshoz járni.
Legkedvesebb íróim egyike, Ottlik Géza írja, hogy az a néhány év, a diákkor nem múlt el, az van, az megvan. Régóta szerettem volna a végére járni: igaz-e, vonatkozik-e ez rám, ránk is? Az évek és kilók alatt ott van-e még az a fiatalember? Talán ezért is örültem annyira, mikor tavaly szeptemberben, az évenkénti osztálytalálkozón az egykori dobos, Rába Gyuri fölvetette: összeállhatna-e negyven év után egy alkalomra a régi zenekar? A gondolat jó volt, kicsit túl jó, ezért féltünk is tőle kissé – hiszen volt, aki érettségi óta nem zenélt. Végül győzött a kalandvágy. Elkezdtünk gyakorolni, szorgalmasan szorongattuk a gitár nyakát, püföltük a dobot és a billentyűket, jöttek a közös próbák – ahogy a sűrű időbeosztás és a jókora távolságok engedték –, és a hangzás lassan kezdett emlékeztetni a zenére, a Beatles-, Rolling Stones-, Bee Gees-, Illés-, Omega- és Metró-dalokra. A hangulat meg arra a régire, amiről néha már azt hittük, visszaidézhetetlen. Most már csak az volt a kérdés: föl tudjuk-e ébreszteni másokban is ezt az érzést?
Július 25-ére kibéreltük a szadai faluházat, és hívtuk a régi barátokat: az osztálytársakat a párjukkal, a régi lányokat a hajdani tánciskolából, és eljöttek a mi családtagjaink is: asszonyok, gyerekek és unokák, Lacit még nyolcvanéves édesapja is elkísérte.
Újra itt van a nagy csapat – ez volt az első dal, amelybe kis szorongással és nagy elszántsággal belecsaptunk. A közönség – pontosabban az a száznál több ember, akinek nem volt hangszer a keze ügyében – az első taktusoktól velünk volt: táncoltak, tapsoltak, velünk énekeltek – tudták, nem a színpadon állók alkotják a nagy csapatot, hanem mindnyájan, együtt. Sikerült, aminek sikerülnie kellett: hamarosan már nem azt hallották igazán, amit mi játszottunk (mi tagadás, hibákkal…), hanem azt, ami bennük belül szól, amit sikerült felidéznünk.
Ismerjünk rá magunkra, ismerjünk rá egymásra! – ez volt az együttlét mottója. Régen túl vagyunk azon az időszakon, amelyre emlékeztünk. De e nélkül ma nem azok volnánk, akik vagyunk. Legfogékonyabb néhány évünk volt ez, ami az életünk tőkesúlyává sűrűsödött az évtizedek alatt, ami viszonylagos egyensúlyunk záloga. Valahogyan ezt éreztük ott, azon az estén mi, zenélő és nem zenélő hatvan év körüliek. Felidézett fiatalkorunk gyerekeink aktuális fiatalságával érintkezett pár órán át, akik jókat nevettek, mikor a falra kivetített egykori fotók szereplőit, a gyerekarcú nagyfiúkat sikerült azonosítaniuk a mai vénemberképű kölykökkel.
Azt írtuk a meghívóban, hogy mindazokat várjuk, akik kíváncsiak, mi maradt meg egykori fiatalságukból-fiatalságunkból. Kiderült: viszonylag sok maradt. Ráismertünk magunkra és egymásra. Úgy változtunk az évtizedek alatt, hogy közben nem lettünk mások. Nem újra itt van, hanem megvan. Nem, nem a fiatalságunk, hanem ami annál sokkal fontosabb: mi magunk.