1-4. Manchesteri szonáták. Amikor Antonio Vivaldi, a velencei Vörös Pap a római Ottoboni-palota számára megkomponálta 12 szonátáját pengetős hangszerekkel – lant- és gitárfélékkel – illetve csembalóval kísért hegedűre, aligha sejtette, hogy műve két és fél évszázad elmúltával egy angliai könyvtárból felbukkanván az 1720-as évek első évtizedeinek zenei mintakönyveként reprezentálja majd az utókor számára egy egész korszak európai divatját. Róma, a zenei ízlés legfőbb olvasztótégelye első kézből értesült a kor zenei újításairól, maga pedig az első számú mintakép szerepét töltötte be a mindenfelől ide érkező komponisták révén, akik az olasz muzsika utazó nagyköveteiként valamennyi számottevő fejedelmi és királyi udvarban egy-egy miniatűr Rómát igyekeztek berendezni az Örök Városban látott példák alapján. Vivaldi zenei fejlődésének is hasznára vált a római turné: a manchesteri szonáták megmutatják, mit tanult Vivaldi Albinoni és Corelli művészetéből, de a német és francia stílus hatásai is jól kitapinthatóak még. Méltán, hisz a korszak még nem annyira a személyesség bélyegét, jóval inkább a különféle fogások és zenei rafinériák naprakész ismeretét kérte számon a komponistán, akinek ily módon jobbára felülmúlhatatlan hegedűjátéka maradt, hogy benne felvillantsa saját tálentumait. A Romanesca elsőként az Esz-dúr manchesteri szonátát játssza: első tételében Vivaldi Corelli-tanulmányainak egyik legszembetűnőbb bizonyítékával.
5-8. Római vendégeskedésünk végén következzék a 12., C-dúr Manchesteri szonáta a szokásos tételekkel: Preludio, német módra rusztikus Allemanda és merengő Sarabanda, végezetül franciásan szertelen Courante. A Romanesca játszik.
LEKONF: A Zenei Kincsestárban Antonio Vivaldi Manchesteri szonátáiból játszott a Romanesca együttese: Andrew Manze, Nigel North és John Toll. Műsorunkat Marton Árpád szerkesztette.
