Magyar téka

„Az író mindig legyen istenkísértő. Ha már mérlegel, vége. Bátornak kell lennie, mert az idők változnak” - fogalmazott Cseres Tibor. Az alkotó, aki 1915-ben Budapesten született, ám valójában szülei otthonát, Gyergyóremetét tekintette szülőföldjének, maga is megtapasztalhatta ezeket a változásokat, sőt azok részesévé is vált. Akkor lett például az Írószövetség tagja, amikor a Párt épp megfegyelmezte a szervezetet, hogy útmutatásainak alkalmasabb végrehajtójává váljon; és majd 40 év elmúltával töltötte be az elnöki posztot, akkor szintén a hatalom akarta a testület végét. A történelmi regényeiről ismert - és bizonyos értelemben félreismert – író ezeket a változásokat másként is rögzítette: egyrészt könyvtárosi precizitással gyűjtött levelezésével, másrészt irkafüzetekbe rótt kézírásos naplójával. Feljegyzései nemrégiben jelentek meg kötetbe rendezve, a róla szóló nagymonográfia kiadása után. Nagy György András beszélgetőtársa Márkus Béla a Debreceni Egyetem nyugalmazott docense, Széchenyi-díjas irodalomtörténész.

Kép: Részlet az eredeti kéziratból

Buzás Gergely és Kovács Olivér könyve: A késő középkori magyar királyok sírjai című kötetet természetesen nemcsak az 1301 és 1541 közötti korszak uralkodói temetkezéseit mutatja be. Izgalmas utazás a múltba és egyben aprólékos nyomozómunka is, hiszen a háborúk és a fosztogatók sok helyen szinte semmit, vagy csak nagyon keveset hagytak meg az utókor számára. Ám a töredékek és a maradványok is rámutatnak egy időszakra, amikor egy később megvalósuló birodalomhoz hasonló államszövetség - egy-egy dinasztia vezetésével - Európa vezető hatalma lehetett. A Katolikus rádió stúdiójában Nagy György András beszélgetőtársa a szerzőpáros első tagja, a Mátyás király múzeum igazgatója, régész-művészettörténész volt.

„Mi a kard titka? Miért vonzódunk önkéntelenül hozzá?” Ezeket a kérdéseket teszi fel egy nemrég megjelent kötet ajánlója. A könyv válaszokat is ígér, de címében egy másik műfajra utal. Természetesen Kovács Olivér történész-újságíró - múzeumok munkatársaként és szaklapok szerkesztőjeként – valóban írhatna akár regényt is. De itt inkább egy kultúrtörténeti nyomozásra, utazásra hív a több ezer évvel ezelőttre datálható feltalálástól kezdve a valós korokon és a mítoszokon át, egészen egy messzi-messzi galaxis elképzelt fegyvereiig.

Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták”- írta gyűjteményes kötete, vagy ahogyan ő fogalmazott: "vers-élete" összegzése előszavában. Bella István a második világháború idején született, a forradalomban eszmélt, bő harminc évet eltöltött a "bebádogozott ablakok" korszakában, hogy aztán első kötetére utalva feltegye magának is a kérdést „Tudsz-e még világul”. Az ember, "aki ivott az ég vizéből, felhőt evett kenyér helyett", 2006. április 20-án hagyta maga mögött a földi létet. A vers nem akkor sírt fel, hanem még életében. Gyerekkorából hozta magával a dalt, amikor árva evangélistaként énekelte a megfeszített Jézust. Aztán úgy látta, hogy amit ír, az nem is költemény, hanem adóslevél. Kutatta milyen nyelven érdemes szólni - balladákba burkolva - a tényleges meghallgatásért. Ha az ember visszakéri az arcát az elmúlástól, hogy odaadja a múlhatatlannak: önmaga immár örök fiatalságának, akkor talán nem véletlenül hagyja meg az utókornak sírfeliratul: "halt ennyi vagy annyi évet, élt tizenhárom napot". A költő egészen biztosan elfoglalta lírai honát. A Csodaszarvashoz írt soraiban – lám itt milyen fontos szerepet játszik a hetes szám – ősi erővel tör fel az eredetmonda, magyar Kalevalát festenek a szavak a gondolatlüktetésben: "Bölcső és sír ez a fa! / sír és bölcső ez a fa! // Ott leszen az új haza! / Mi leszünk az új haza! // Ott ahol mi vagyunk, / mindig ott a haza." A Magyar tékában Bakonyi István irodalomtörténésszel a részben közös élethelyszínen, Székesfehérvárott beszélgetünk.

Kép: Bakonyi István egy Bella István emlékülésen Székesfehérvárott, a költő portréjával

Kereken 1800-at mutatott a naptár; december 1-jén délután 4 órakor a Fejér megyei Pusztanyéken egy nem épp módos gazdatisztnek megszületett a harmadik gyermeke és egyben az első fia, ki atyja után kapta keresztnevét is. Vörösmarty Mihályról a korban úgy írtak, mint "isten üzenetének" tolmácsolójáról, hiszen a költő azért érkezett a magyarokhoz, hogy hazaszeretetre ébressze őket. Szilágyi Márton irodalomtörténész, egyetemi tanár egy tanulmánykötetet szentelt az egyik legnagyobb 19 századi írónknak, figyelmeztetve rá, hogy az életművet a feledés fenyegeti. A könyv címe nem véletlenül egy idézet: „Miért én éltem, az már dúlva van".

Kép: Vörösmarty XIX. népszerűségét mutatja, hogy például a kötetnek címet adó idézet feladványként szerepelt egy lapban (1891.)